Kedves olvasóm!

Egy hatalmas és híres király, akitől a környékbeli országok lakói is rettegtek szerelmes lett egy szegény lányba - nem, nem a legkisebb fia lett szerelmes, hanem maga a király, és nem pusztán testi kívánságból, hanem őszinte szerelemből vágyódott a szíve a lány után. Megtehette volna ugyan, hogy elmegy hozzá a maga dicsőségében, pompás ruházatában, az udvaroncaival és zenészeivel együtt, és szerenádot tart neki. Ám azon nyugtalankodott, hogy ezzel a színjátékkal, csak a közöttük lévő hatalmas társadalmi különbségre döbbenti rá a lányt. A király szívének aggodalma, lelkének gyötrelme igazából az volt, hogy ebben az esetben a lány a puszta vagyonáért szeretné őt, és nem értené meg a szerelme valóságos mélységét, csak az egyik szolgálója lenne a sok közül. A király  nem rabszolganőt akart magának, hanem azt szerette volna, hogy a lány önmagáért szeresse őt, hiszen nem a saját maga megdicsőülését kívánta, hanem a lányét. Ezért a lányt ilyen módon nem emelhette fel magához.

Ha tehát az egység nem jöhet létre fölemelkedés által, meg kell próbálni alászállással. A király tehát úgydöntött, hasonlatossá válik az egyik szolgához, a teendőit pedig hűséges embereire bízta. A király nem tréfából, hanem őszinte szeretetből hasonlóvá vált a lányhoz, át akarta érezni minden örömét,  de minden problémáját és szenvedését is, (mert a szeretet nem vátoztatja meg azt, akit szeret, de megváltoztatja saját magát). Természetesen a lány számára is így válik megtapasztalhatóvá a király szívének a titka. A király tehát a lány társadalmi közegében forgolódott, ugyan azt a sorsot élte, mint a többi szegény ember. Történt egyszer, hogy a lányt elítélték (lopott a piacról, mivel a családja éhezett, az aprócska testvérei pedig betegek voltak). A király (immár koldusként, de a lány iránt érzett ugyanolyan lángoló szerelemmel) felajánlotta magát, mint akire a büntetést kiszabhatják. A lány sírva nézte végig, ahogy a “királyt” pellengérre állítják, leköpik és csúfolják. Szívében mélységes szeretet tört fel iránta.

(Johannes Climacus: Filozófiai morzsák alapján)

Jób feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő volt. Alapvetően szelíd, de ha szükségét érezte határozott és kemény jellemű volt.  Jób tisztelte ősei hagyományát. Ezért minden igyekezetével azon volt, hogy azt a szövetséget, amelyet az Isten kötött Noéval, megtartsa. Minden nap korán reggel ébredt, hogy áldozatot mutasson be az Istennek. Talán ennek a következményeképpen vált áldott emberé, semmiben sem szenvedett hiányt. Egyvalamire viszont nagyon vágyott a szíve mélyén, az Isten hangjának a meghallására, azt ugyanis még sohasem tapasztalta meg. De nem valami misztikus belső hanggként, hanem úgy, ahogyan azt Noé hallotta.

Egy nap a reggeli áldozat bemutatása után megpihent. Egyedül volt, gyermekei az elsőszülött bátyjuknál vendégeskedtek. Ökreit, szamarait, tevéit és juhait pedig a szolgái őrizték. A felesége ugyan otthon volt, viszont éppen valami háztartási üggyekkel foglalkozott. 

 Jób a  magányos órájában hirtelen kételkedni kezdett (később, amikor visszagondolt erre a pillanatra, maga sem tudta megmondani, hogy miért tette ezt) saját maga és Isten valós létezésében is, és az alábbi kérdések vetődtek fel benne: Ki is vagyok én valójában? Miért cselekszem mindazt amit teszek? Tényleg létezik-e Isten vagy a véletlen kiszámíthatatlan tengerén hánykolódunk? Egyátalán ennek az egész létezésnek van-e valami értelme vagy esetleg célja?

 Ahogy buzgón gondolkodott, rájött arra, hogy bár létezésében kételkedhet ugyan, viszont abban már nem, hogy aki kételkedik, az ő maga, hacsak Isten nem egy csalóka démon, aki a létezés illúzióját tartja fenn számára. Most, hogy megtalálta ezt a legbiztosabbnak látszó pontot „elindult“, hogy ésszel tételezze Isten létezését, vagy nemlétezését. Nem lételméletet kívánt alkotni (ezt a szórakozást másoknak hagyta meg), hanem a történelemfilozófiával próbálkozott, remélve, hogy az egész mögött nem valami gonosz démonra bukkan, aki csak áltatja őt, mert akkor tüstént abbahagyja a mindennapi áldozat bemutatást, és szakít ősei tradíciójával. Miután túllépett önmagán, megállapította, hogy isten létezése a természet rendjéből (már ha tényleg rend az, amit tapasztalunk és nem az elménk kívánja rendként hiposztazálni) feltehető ugyan, de ha az emberek sorsára tekint csupán sokféleséget és céltalanságot lát. Nyilvánvaló, hogy a természeti törvények csak számunkra bontakoznak ki, az állatok ösztönszerűen élnek benne, és ezekre a törvényekre nem reflektálnak. Jób magában meg is jegyezte - bárcsak lenne valaki aki feltárná ezeket a törvényeket és a kutatásaival arra törekedne, hogy az emberiség javát szolgálja és isten sokféle bölcsességét feltárja. Ahogy tovább morfondírozott felvetődött benne az a kérdés, hogy vajon az emberiség történelmének van-e valami célja? Mert ha az emberiség történelmében nem talál célt, akkor a természeti törvények felismerése is hiábavaló. Ha a véletlenek irányítják életünket akkor semmi értelme az egésznek, jobb a nem létezés, (egyáltalán miért van valami és miért nem inkább a semmi?) Tovább lépve ezen a triviális gondolaton, úgy döntött, hogy hasonlóan a természeti törvényekhez, megkísérel törvényszerűséget belevetíteni a történelembe is. Bár látta ennek alaptalanságát, mégsem tudta ezt nem megtenni, hiszen a vígasztalan véletlenbe mégsem bízhatott. Különbenis ha már gondolatilag idáig elmerészkedett nem tehette ezt már meg-nem-történté, az út elején visszafordulni gyávaság lenne, és ha valakit, akkor ő tnem ilyen fából faragták. Nagyot sóhajtott tehát és egy abszolút pillantást vetett a történelemre, hátha így az egész értelmet nyerhet.

Alapvetésként megállapította, hogy a természetbe és a történelembe is mi vetítjük bele az értelmet, viszont ha ezt a rendet mi vetítjük bele, akkor az ebben meglévő értelem maga az isten lenne? Úgy tűnik a történelem isten folyamatos lassanként feltárulkozó kinyilatkoztatása és isten igazából rajtunk keresztül fedezi fel a saját munkájának törvényszerűségeit, úgy, hogy közben a szabadságunkat is meghagyja. Pontosabban egyedül azokon az individuumokon keresztül ismeri meg a tőle ideiglenesen különböző teremtett világot, és társadalmat, akik képesek az egészre reflektálni, abszolút pillantást vetni. De akkor ki vagyok én és ki az isten..., illetve ez alapján úgy tűnik, hogy az isten az emberiség történelmében tett folyamatos kinyilatkoztatásában ragadható meg, nem pedig a maga objektivitásában, hiszen ha objektíven létezne isten akkor mi nem lennénk szabadok, hiszen mindenhatóságából fakadóan, mindent előre tudna, és előre determinálna. Ha pedig a szabadság illúzióját hiteti el velünk, akkor nem nevezhető jónak, hanem sokkal inkább egy gonosz démonnak. Az emberiség és köztük én is létezem, tehát....

 Éppen amikor lezárta volna a gondolatmenetét, hírtelen négy szolgája négy különböző, de hasonlóan szörnyű hírt hozott neki. Jób teljesen elfelejtette az előbb felvázolt gondolatmanatét.

Kedves olvasóm!

Figyeltem, ahogy izgatott ifjak csapzottan készülődtek az esti partira. Ahogy a csinos lányok levedlett ruházattal az egész várost kifutónak vélték. Ahogy a parkban elvétve egy-egy család sétált; s közben a feleség valamit megyarázott, (legtöbbször a feleség magyarázott). Ahogy az idős nénik és bácsik kétszer örültek az unokáknak (elősször amikor megjöttek, majd amikor elmentek).

De megfigyeltem a természetet is... Láttam ahogy a hangyák elkezdték otthonosan érezni magukat a szobámban. Éreztem, hogy a méhecske fullánkja nem is olyan nagy, mint amennyire fáj ha belémfúródik. A szokásos esti kocogásaim során pedig néha szó szerint kutyákkal is összefutottam, pontosabban én futottam át rajtuk. 

A sok megfigyelés közepette azért akadt olyan is, amely szerintem a te mélyebb érdeklődésedre is számot tarthat, és remélem érdekesnek is fogod találni. 

A minap az egyik parkban üldögélve figyelmes lettem arra, ahogyan egy virgoc kissrác - úgy hat és tíz éves körüli ifjú lehetett, folyamatosan nyaggatja a szüleit az élet nagy kérdéseiről. “Hogyan születtem…? Miért születtem…? Látta már valaki Jézuskát…? Miért szomorúak a bácsik és a nénik… Miért halnak meg az emberek stb….??? A miértek özöne hárult a tanácstalan szülőkre, akik igyekeztek megfelelni neki. Amely kérdésekre pedig nem tudták a választ, azt elintézték azzal, hogy vagy hazudtak a gyermeküknek, vagy pedig azzal az egyszerű mondattal, hogy : - kisfiam ne kérdezz hülyeségeket. 

Ezen a jelenségen tűnődve jutott az eszembe, hogy milyen bölcsen vannak felépítve az ember életének a szakaszai, hiszen azokat a magyarázatokat, amelyeket szüleinktől kaptunk, egy tökfilkó miatt vagyunk kénytelenek felülvizsgálni, viszont ebben az esetben már sokkal nagyobb a felelősségünk, hiszen az adott esetben nem csupán magunkat csapjuk be, hanem saját gyermekünket is...

Kedves olvasóm!

Mivel tudom, hogy figyelemmel kíséred a hozzád intézett gondolataimat, ezért egyre nő az irántad érzett bizalmam. Ebből fakadóan pedig bátorkodom megosztani veled a gondolataimat arról a versről, amelyet minap egy ismerősöm fiókjában találtam. De ne várd azt, hogy irodalom tanárként stilisztikailag fogom elemezni, hiszen én csupán egy egyszerű filozófus vagyok: Így „hangzik“ a vers.

Még mielőtt belekezdenék az ismerősöm versének (csinálmányának – mindjárt elárulom, miért nevezem így) az értelmezésébe, el kell hogy áruljam, kisebbfajta nézeteltérés van közöttünk. Ismerősöm ugyanis költőnek vallja magát, úgynevezett poétának, amelyet egyébként a görög poieo ige alapján készítőre, vagy csinálóra fordíthatunk. Azt állítja, hogy poézisével valami újat alkot, és hiába győzködöm afelől, hogy csupán a meglévő gondolati sémákat rendezi különbözö kombinációkba a saját kénye-kedve szerint. Na de abba is hagyom a személyeskedést, térjünk rá a lényegre (görög: hüposztaszisz: alatta állás), tehát a vers értelmezésére. A sors (heimarmené) fintora, hogy éppen az alatt állunk, amit lényegként határoztam meg, tehát az ismerősöm verse alá szerkesztem az én gondolataimat, és így paradox módon a verse alatt álló gondolataim válnak a verse helyett a lényeggé. Ó kedves olvasóm remélem még itt vagy, neharagudj, de amint látod hajlamos vagyok arra, hogy magamat szórakoztassam. De ne aggódj, nem feledkeztem el rólad, íme a reflexióm:

Poéta barátunk, két gondolati tömböt állít elénk, az első, amelyet csupa költői kérdésekkel hegyez ki, az örök körforgással kapcsolatos. Minden bizonnyal a keleti vallások világképére utal, vagy ha közelebbit szeretnénk, Sziszifuszra, esetleg az uroboroszra (farkába harapott kígyóra), de ha a mitológia és az alkímia nem áll hozzánk annyira közel, említhetném Origenész (apokathaszisz tón panton: a mindenség újrateremtése) teóriáját (bár ez erősen vitatott), de ha egyértelmű fogódzót szeretnél, akkor Nietzschének a Vidám tudományban felvázolt démoni sugallatát ajánlom figyelmedbe. Ismerősöm a vers következő szakaszában, a poétátai mivoltjához képest figyelemre méltó kérdést vet fel az élettel kapcsolatosan, idézem:

„Miért nem veti végleg a múltba magát, hisz úgyis körbeforog?“

Bár valószínűleg nem vár a kérdésére választ (hiszen nem számított arra, hogy rábukkanok a versére), megis kénytelen vagyok azt megtenni. Az élet egyszerűen azért nem veti a múltba magát, mert már abban van, vagy legalábbis mi így tapasztaljuk, ha pedig a nagybetűs Létezőről beszélünk, ő egyszerűen van és számára nincsen múlt. A kérdés akkor nyerne értelmet, ha úgy tennénk fel: hogy az ember miért nem veti végleg a múltba magát, hiszen egyébként is minden egyes reflexiónk a múlt szüleménye. Teljesen megértem olvasómat, ha ez alapján a platóni anamneszisz (visszaemlékezés) jut az eszébe, hiszen az ideatan nem más mint az örök múltra való visszaemlékezés. De tényleg a nietzchei örök körforgásba vetett hit lenne a megoldás, melyben önmagam örök tudatára ébredek?

A vers másik „tömbje“, mintegy az előző antitéziseként mered a szemünk elé. 

„Csobban az élet a pusztai tájba"

Míg az előző versszakban az örök körforgás gondolata a rügyező tavaszi élet apropóján jelent meg, addig a második versszakban az élet kívülről tör be, méghozzá egy pusztai tájba. Kedves olvasóm szeretném felhívni a figyelmedet, hogy két egymástól teljesen elkülönülő gondolatvilágot tár elénk a poéta. A rügyező tavasz, mintegy az örök megújulás jelképe, nem igényel magasabb rendű valóságot, hiszen a magasabb rendű valóság saját maga, ellenben a pusztai táj, mely sóvárog az élet után, kívülről várja a megújulás lehetőségét, amiképpen azt Dávid a 63-as zsoltárban teszi.

„Friss szerelembe pezsdül a lélek“.

Gondolom most azt várod, hogy a szerelemről hosszú sorokat írjak, esetleg ódákat zengjek, de ez nem a filozófus dolga, hanem a poétájé, ezért ezzel kapcsolatosan csak annyit jegyeznék meg, hogy az igazi őszinte szerelem az egyszeri és örök.

„S a hajnali szellő a fátylat eloldja Mert én vagyok az, ki hallom a hangod.“  

A hajnali szellő kétségkívül az édeni állapotra utal, viszont ez a hajnali szellő már nem az édenben, hanem a pusztai tájban, egy hangként szólal meg, amelynek a következménye a köznyelvben félreértelmezett apokalüpszisz, a fátyol ellibbenése. A fátyol ellibbenése pedig egyet jelent az örök múltból való kiszabadulással (szotéria), melyben az Örökkévaló, mint személy nevezi nevén a megszólítottat, s a megszólított a megszólítás által ébred öntudatára, amiképpen látjuk azt a Máté 16:18-ban.

„S a szóban forog az életem immár. Én írom a könyvet, s a könyv írta belém, azt mi örök.“

A vers mondanivalóját tekintve az utolsó gondolatában a szóban forgó élet, nem egyeztethető össze a hérakleitoszi logosz fogalmával, sem pedig a sztoikuséval, hiszen mindkettő eszmerendszer a logoszt személytelen valóságként fogja fel, mintegy a világ princípiumát. E gondolat sokkal inkább a Zsidókhoz írt levél 3:1-re utal, melynek Károli fordításában a vallásunk főpapja kifejezés szerepel, és ahol az eredeti tehát görög szövegben a homologia található, amely ugyanazt mondást, gondolást jelent. Tehát a szóban forgó élet, nem más, mint Jézus Krisztusban való élet. A Jézus Krisztusban való élet pedig, jóesetben könyv is lehet akár, de maradjunk meg a levélné (episztolé) a 2 Korinthus 3:3-alapján. Az igazi, eredeti könyv (Biblos) viszont nem más mint maga Jézus Krisztus.

Remélem erre gondolt a poéta, amennyiben nem, akkor nem szívesen futnék össze vele, de lehet hogy így se fog örülni annak, hogy kipellengéreztem a versét, vagy inkább kiteregettem a szennyesét. Azért szennyesnek nem mondanám, de még van hova fejlődnie.

Kedves olvasóm!

Bizony kíváncsi vagyok az észrevételeidre, hiszen így alakulhat ki köztünk a “párbeszéd”. Be is fogom ezt bizonyítani, méghozzá úgy, hogy folytatni fogom azt a történetet, amely kíváltképpen megragadta a figyelmedet, és ennek köszönhetően azt is meg fogod tudni, hogy az előbb említett történet valaminek a kezdete volt. 

Pontosabban tehát folytatni fogom a már korábban folytatódó történetet. Ily megterhelő bevezető után jogosan kérdezheted azt, hogy melyik storyra is gondolok, de ha jól odafigyeltél (amely manapság igazán nagy kíváltság és megtisztelve érezném magam), amint a borítóját fellibbentem számodra is világos lesz.

A kávéház monoton zsibongása csak azoknak tűnhetett fel, akik nem annak a lánynak a szemébe néztek bele, akinek én. Korom fekete szemében az egykor tűzben izzó életének a hamuja parázslott.  Huszonnégy éves egyetemista lány lehetett, valószínűleg még mindig nem szakadt el saját elképzeléseitől, és úgy gondolhatta, hogy akkor lesz boldog, ha ezeket megvalósítja. Úgy viselkedett a kávéházban, mintha az Instagram több millió videója közül az egyik sematikus manifesztálódott volna. A megnyilvánulásai tehát nem voltak különösképpen figyelemre méltóak, mondhatnám, hétköznapiak voltak. A szemeiben viszont a múlt miatti bűntudat és a jövőbe vetett reménytelenség egyszerre vegyült az önmegvalósításba vetett hittel és az elfogadottság utáni vággyal. Iszonyatos szorongás fogott el, sóhajtottam, majd pedig a régóta vágyott könyvem első lapjára pillantottam, melyen ez állt: 

Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. János 12:24

Tegnap erősen rezignált állapotomban a metrón a búskomor arcok között ülve és a monoton robogás közepette,  megakadt a szemem egy ifjú hölgyön. Pontosabban azon, ahogyan a hölgy kedves és értelmes tekintete épp a hozzá lazán "dumáló" srácot figyelte, aki egyébként egy amolyan hétköznapi figura volt. Már régebb óta ismerhették egymást, mivel elég személyes dolgokról csevegtek. A fiúból szinte ösztönösen áradtak a szavak. Nem szerettem volna odafigyelni, de olyan kíváncsiság kerített hatalmába, hogy nem tudtam neki ellenállni. Így kívülről pusztán fültanúként, ha hitelt adtam volna a srác szavainak, nem tudtam  volna eldönteni, hogy egy görög félistent, vagy egy oscar díjas színészt hallok. Úgy tűnt, hogy ilyen rövid időn belül a fiú személyében a görög mitológia és hollywood metszete tárult fel a metró fülke nihiljében. Miközben próbáltam megérteni a jelenséget, megdöbbentem. Az értelmes ifjú hölgy tényleg úgy kezdett a sráchoz viszonyulni, mint ahogy valószínűleg Herkuleshez, vagy éppen Brad Pitthez tette volna, és egyáltalán nem igényelte azt, hogy valós dolgokról beszéljen neki a srác. A hölgy olyan volt, mint az a hercegnő aki a sárkánnyal cseveg addig, amíg el nem jön érte a hercege, hiszen ez aztán igazán izgalmas. Vajon ha eljön a hercege, nem lesz-e számára túl unalmas egy sárkány után? Egyáltalán várja-e még a hercegét ha a sárkány társasága számára ennyire vonzó? Fogalmazódott meg bennem a kérdés.

Egyébként mind a ketten élvezték egymás színjátékát. Csak éppen egyikük sem ismerte meg a másikat, de lehet, hogy nem is ez volt a céljuk. Különben is mi közöm az egészhez. Közben a cél állomásomhoz értem és archaikus mosollyal vetettem magam a sodródó tömegbe.

Kedves olvasóm, ismét a figyelmedet szeretném felkelteni, méghozzá egy olyan témával, amely valamelyest mindannyiunkat érint. Biztos vagyok benne, hogy te is tisztában vagy azzal, hogy az Isten létezéséről szóló viták végigkísérték a történelmünket és manapság is éppen olyan aktualitásal bírnak, mint bármikor máskor, ugyanis a monoteista és az ateista világ folyamatos polémiát folytat egymással.

Jelen állás szerint a tudományos ismerettel felvértezett intellektuális világpolgárság áll nyerésre a konzervatív begyöpösödött szűk látókörű fundamentalista monoteistákkal szemben. Hiszen inkvizícióra már nincs lehetőség, de terrorizmusra sajnálatos módon van.

De mielőtt homályos fogalmaimmal közhelyek puffogtatásába fognék bele, szeretném tisztázni az alapvető fogalmi félreértéseket. A monoteista vallások közül a zsidó és a keresztény hitet veszem alapul és csak írásom legvégén említem meg az iszlámot.

Éppen ezért vizsgáljuk meg a hit szavunkat a Biblia kontextusában az eredeti héber, valamint görög szövegben, hiszen számtalanszor rossz szövegkörnyezetbe illesztjük bele és ahelyett, hogy a meggyőződésünket fejeznénk ki, éppen az ellenkezőjét tesszük, például az ilyen mondat elhangzásakor: Azt hiszem, de nem vagyok biztos benne. A Biblia héber szövege erre a kifejezésre az aman szót használja ami elsősorban egy biztos alapra való támaszkodást jelent. Az ógörög nyelvben, ami ugyebár az Újszövetség nyelve pedig a pisztisz szó jelöli a hit fogalmát, ez pedig elsődlegesen bizalmat jelent.

Az Ószövetség számos példát ír le arra, amikor a zsidó népet az Istenre való hagyatkozása mentette meg, tehát számukra nem Isten létezése volt a kérdés. Ebből adódik az, hogy nem Isten létezésére támaszkodtak hanem magára Isten személyére. Vagy segítségül hívták őt vagy pedig elfelejtkeztek róla. Az Ószövetségben nem volt nyilvánvalóan kijelentve Isten szeretete. Isten szeretete az Újszövetségben Jézus Krisztus megtestesülésében kereszt halálában és testben való föltámadásában jelentetett ki, pontosabban Isten Jézus Krisztusban mutatta meg azt, hogy annyira szereti az embereket, hogy értük képes feláldozni saját fiát. Pontosan ezért az Újszövetségben nem az Isten létezésébe vetett hit a lényeges, hanem Jézus Krisztus engesztelő áldozatába vetett hit az. Hiszen ekkor érti meg az ember azt, hogy ha Isten saját fiát feláldozta azért, hogy megmeneküljön a kárhozattól, akkor ebben a személyben teljes mértékben bízhat, hihet. Tehát számos példa van arra, hogy az emberben az Istenbe vetett bizalom jön létre elősször és ebből következik Isten létezésének az evidenciája. Sajnálatos módon éppen a zsidó nép példa arra hogy Isten létezésének evidenciájából nem következik a benne való bizodalom is. Tehát amikor azt mondják, hogy hiszem ha látom jogosan lehet a kedves olvasóm szkeptikus.

Természetesen nem tegnap kezdődött az egész, hanem már hónapokkal ezelőtt. Tisztán emlékszem arra a tikkasztó nyári napra, amikor a legnagyobb vágyam az volt, hogy beüljek egy belvárosi pubba és megigyak egy jéghideg csapolt sört, elfeledkezve a vizsgaidőszak és a diákmeló kizsigerelő körforgásáról. Egyszerűen ki akartam jönni a mókuskerékből. Eme szándékommal és megannyi gondolattal zsúfoltan sétáltam az utcán. Elmerengtem, és szinte ösztönösen nyitottam be az egyik sarki épületbe, hogy csillapítsam szomjamat. Ahogy felocsúdtam gondolataimból meglepő látvány fogadott. Körülnéztem és azon kaptam magam, hogy nem egy pubba, hanem egy könyvtárba nyitottam be. Gyorsan hátat is akartam fordítani az egésznek, csakhogy egy szépség úgy megragadta a tekintetemet, hogy hónapokig nem tudtam kiverni a fejemből. Azt hiszem az történt velem, amit közhelyesen „szerelem az első látásra” neveznek.

Attól a pillanattól kezdve egyedül az járt a fejembe, hogy mikor vihetném el magammal. Majd jöttek a bensőmből feltörő gyötrő kérdések, hogy egyáltalán elengednék e velem, hiszen eléggé fiatalnak tűnt? Vagy az, hogy mit gondolnának a haverok, ha meglátnának minket sétálni az utcán? Bizony hónapok teltek el ezekkel a kérdésekkel, és megelégeltem az egészet. Döntenem kellett, vagy utána járok, vagy kiverem a fejemből. Az utóbbit egyszerűen képtelen voltam megtenni.

Tegnap reggel aztán rászántam magam a felkeresésére. Eltökéltem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt a közös kávézásunk érdekében. Ugyanott találtam, mint fél évvel ezelőtt, érintetlen volt és éppen ez az ártatlanság volt az, ami vonzotta a tekintetem. Csendben közeledtem felé és meg akartam érinteni, de villámként csapott belém, hogy talán először azokkal kellene egyeztetnem, akik felelősek érte. Oda is mentem hozzájuk, különösebb félelem nem volt bennem. Határozottan eléjük álltam, és közöltem velük, hogy el szeretném vinni egy kávézóba, majd szavamat adtam, hogy nem esik bántódása. (Megértem, ha féltik, hiszen igazán esztétikus látvány). Mondták, hogy ne gondoljam túl és maradjak meg a realitások talaján. (Könnyen beszélnek, hiszen nem tudják, azt, hogy milyen lelki őrlődéseken mentem keresztül az utóbbi hónapokban). Végtére is zöld lámpát kaptam, s mint valami versenyautó úgy startoltam rá a lehetőségre. Csakhogy ki kellet szednem a társai szorításából. Eléggé belevegyült a tömegbe, mégis különleges szépsége egyértelműen megkülönböztette őt. Féltékenyen pillantottam rá, azt akartam, hogy csupán velem legyen, ezért határozott mozdulattal megragadtam, és elfutottunk, az egyik közeli kávézóba.

Régóta vártam arra a pillanatra, hogy szemtől szembe kerüljünk egymással. Körülöttünk felerősödött a kávéspoharak és a kiskanalak csörömpölése, hiszen percekig csendben ültünk. Olyan hirtelen történt minden a hosszú, nehéz hónapok után, én pedig nem szerettem volna elszalasztani a pillanatot. Gyengéden kezembe fogtam s a borítója fellibbentése után egy új világ tárult fel előttem.

Egy este Karinthy meglátogatta Kosztolányit budapesti lakásán. A két jóbarátot nagy örömmel töltötte el a négyesy féle stílusgyakorlatok emlékeinek a felelevenítése. A békés visszaemlékezés kellős közepén Kosztolányi hirtelen felugrott és olyan ihletett állapotba került, hogy Karinthy alig akart hinni a szemének. Emelkedett állapotában Karinthyre szegezte a tekintetét és ellentmondást nem tűrve szólította fel őt arra, hogy jegyezze le azokat a sorokat, amelyek diktálni fog. Karinthy ironikus mosollyal helyeselt, de igazából nem vette komolyan Kosztolányi felindulását.

Kosztolányi elszántan odafordult Karinthyhoz, majd így szólt: "A látszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig látszani". Karinthy erre ismét elmosolyodott, és bohókás kedvében a látszani helyett a játszani szót biggyesztette oda. Tovább folytatta Kosztolányi: "akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani." erre Karinthy magában megállapította, hogy Kosztolányi ezzel azt akarja kifejezni, hogy a sötét politikai életben, az őszinte gyerekszívű alkotásaikkal, együtt mutassanak utat a nemzet számára. Koszolányi viszont nem hagyott időt Karinthynek a merengésre, és a rezignált állapotából a következő mondatokkal zökkentette ki őt. "Nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni?" Karinthynek kezdett feltűnni, hogy az ő átirata jobban illik a vers szövegkörnyezetébe, de igazából nem érdekelte, hogy mi fog ebből kisülni.
Kosztolányi belehevült és szinte mámoros állapotban kiabálta: "Akarsz-e látszani mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú őszt." Természetes, hogy ilyen állapotban nem tud odafigyelni a magyar nyelvhelyesség szabályaira, úgymond a költői szabadságával él, s így új fogalmi összefüggéseket alkot, állapította meg Karinthy, majd higgadt derűvel ismét, a látszani mindent, a játszani mindenre javította át.

Kosztolányi színészeket megszégyenítő teátrális mozdulatokkal a konyhájába szaladt és egy csésze teával tért vissza a vendégszobába: "lehet-e némán téát inni véled, rubin téát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt?" Karinthy lejegyezte ezeket a sorokat és egészen jónak tartotta őket. Kosztolányi pedig a nyelvújító magabiztosságával igy folytatta: "akarsz látszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót?". Karinthy kicsit megakadt az írásban, s a koponyája körül a következő gondolatok keringtek. Lehet, hogy a látszani szónak Kosztolányi különleges filozófiai értelmet tulajdonít, a Bécsben eltöltött Hégel tanulmányai hatásának következtében. S arra a következtetésre jutott, mint laikus, hogy a látszani szó mögött Kosztolányi valami a lét, a látás és a mindenütt jelenlevés halmazának a metszéspontját értheti, de ha ez így van, akkor rajta kívül kinek lesz ez világos? Így hát Karinthy ismét játszanit írt a látszani helyett.

Mikor feleszmélt, arra lett figyelmes, hogy Kosztolányi sürgeti őt, ezekkel a sorokkal: "akarsz-e látszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön. játékban élni, mely valóra vált?" Mivel Karinthy csak a platóni terminológia alapján, úgymond csupán bele érezni tudott Kosztolányi látszani szó értelmezésébe, ezért ismét értelmetlennek látta a látszani szó használatát és most már ösztönösen játszanira igazította. Különben is a látszani kosztolányi interpretációja és a mindörökkön metafizikai szavak interferációja pár soron belül paradoxonhoz vezetnének. Az utolsó pár sor következett. Kosztolányi homlokán verejtékcseppek tűntek fel, s így szólt: "virágok közt feküdni lenn a földön s akarsz, akarsz-e látszani halált?" Kosztolányi, mikor befejezte a szóáradatot, fáradtan dőlt le a kanapéjára és elaludt. Karinthy az utolsó látszanit is játszanira írta át, ezután pedig csendben kiosont a szobából és elszaladt a verssel a kiadóhoz.  Így Kosztolányi extatikus verse a metafizikai magaslatokból, egy gyermek számára is érthető alakban szált alá. Mert ebben a világban mi mást is tehetne az ember, minthogy rácsodálkozva szemlélje azt, filozófusként gyermekszívvel.