Kedves olvasóm!

Mivel tudom, hogy figyelemmel kíséred a hozzád intézett gondolataimat, ezért egyre nő az irántad érzett bizalmam. Ebből fakadóan pedig bátorkodom megosztani veled a gondolataimat arról a versről, amelyet minap egy ismerősöm fiókjában találtam. De ne várd azt, hogy irodalom tanárként stilisztikailag fogom elemezni, hiszen én csupán egy egyszerű filozófus vagyok: Így „hangzik“ a vers.

Még mielőtt belekezdenék az ismerősöm versének (csinálmányának – mindjárt elárulom, miért nevezem így) az értelmezésébe, el kell hogy áruljam, kisebbfajta nézeteltérés van közöttünk. Ismerősöm ugyanis költőnek vallja magát, úgynevezett poétának, amelyet egyébként a görög poieo ige alapján készítőre, vagy csinálóra fordíthatunk. Azt állítja, hogy poézisével valami újat alkot, és hiába győzködöm afelől, hogy csupán a meglévő gondolati sémákat rendezi különbözö kombinációkba a saját kénye-kedve szerint. Na de abba is hagyom a személyeskedést, térjünk rá a lényegre (görög: hüposztaszisz: alatta állás), tehát a vers értelmezésére. A sors (heimarmené) fintora, hogy éppen az alatt állunk, amit lényegként határoztam meg, tehát az ismerősöm verse alá szerkesztem az én gondolataimat, és így paradox módon a verse alatt álló gondolataim válnak a verse helyett a lényeggé. Ó kedves olvasóm remélem még itt vagy, neharagudj, de amint látod hajlamos vagyok arra, hogy magamat szórakoztassam. De ne aggódj, nem feledkeztem el rólad, íme a reflexióm:

Poéta barátunk, két gondolati tömböt állít elénk, az első, amelyet csupa költői kérdésekkel hegyez ki, az örök körforgással kapcsolatos. Minden bizonnyal a keleti vallások világképére utal, vagy ha közelebbit szeretnénk, Sziszifuszra, esetleg az uroboroszra (farkába harapott kígyóra), de ha a mitológia és az alkímia nem áll hozzánk annyira közel, említhetném Origenész (apokathaszisz tón panton: a mindenség újrateremtése) teóriáját (bár ez erősen vitatott), de ha egyértelmű fogódzót szeretnél, akkor Nietzschének a Vidám tudományban felvázolt démoni sugallatát ajánlom figyelmedbe. Ismerősöm a vers következő szakaszában, a poétátai mivoltjához képest figyelemre méltó kérdést vet fel az élettel kapcsolatosan, idézem:

„Miért nem veti végleg a múltba magát, hisz úgyis körbeforog?“

Bár valószínűleg nem vár a kérdésére választ (hiszen nem számított arra, hogy rábukkanok a versére), megis kénytelen vagyok azt megtenni. Az élet egyszerűen azért nem veti a múltba magát, mert már abban van, vagy legalábbis mi így tapasztaljuk, ha pedig a nagybetűs Létezőről beszélünk, ő egyszerűen van és számára nincsen múlt. A kérdés akkor nyerne értelmet, ha úgy tennénk fel: hogy az ember miért nem veti végleg a múltba magát, hiszen egyébként is minden egyes reflexiónk a múlt szüleménye. Teljesen megértem olvasómat, ha ez alapján a platóni anamneszisz (visszaemlékezés) jut az eszébe, hiszen az ideatan nem más mint az örök múltra való visszaemlékezés. De tényleg a nietzchei örök körforgásba vetett hit lenne a megoldás, melyben önmagam örök tudatára ébredek?

A vers másik „tömbje“, mintegy az előző antitéziseként mered a szemünk elé. 

„Csobban az élet a pusztai tájba"

Míg az előző versszakban az örök körforgás gondolata a rügyező tavaszi élet apropóján jelent meg, addig a második versszakban az élet kívülről tör be, méghozzá egy pusztai tájba. Kedves olvasóm szeretném felhívni a figyelmedet, hogy két egymástól teljesen elkülönülő gondolatvilágot tár elénk a poéta. A rügyező tavasz, mintegy az örök megújulás jelképe, nem igényel magasabb rendű valóságot, hiszen a magasabb rendű valóság saját maga, ellenben a pusztai táj, mely sóvárog az élet után, kívülről várja a megújulás lehetőségét, amiképpen azt Dávid a 63-as zsoltárban teszi.

„Friss szerelembe pezsdül a lélek“.

Gondolom most azt várod, hogy a szerelemről hosszú sorokat írjak, esetleg ódákat zengjek, de ez nem a filozófus dolga, hanem a poétájé, ezért ezzel kapcsolatosan csak annyit jegyeznék meg, hogy az igazi őszinte szerelem az egyszeri és örök.

„S a hajnali szellő a fátylat eloldja Mert én vagyok az, ki hallom a hangod.“  

A hajnali szellő kétségkívül az édeni állapotra utal, viszont ez a hajnali szellő már nem az édenben, hanem a pusztai tájban, egy hangként szólal meg, amelynek a következménye a köznyelvben félreértelmezett apokalüpszisz, a fátyol ellibbenése. A fátyol ellibbenése pedig egyet jelent az örök múltból való kiszabadulással (szotéria), melyben az Örökkévaló, mint személy nevezi nevén a megszólítottat, s a megszólított a megszólítás által ébred öntudatára, amiképpen látjuk azt a Máté 16:18-ban.

„S a szóban forog az életem immár. Én írom a könyvet, s a könyv írta belém, azt mi örök.“

A vers mondanivalóját tekintve az utolsó gondolatában a szóban forgó élet, nem egyeztethető össze a hérakleitoszi logosz fogalmával, sem pedig a sztoikuséval, hiszen mindkettő eszmerendszer a logoszt személytelen valóságként fogja fel, mintegy a világ princípiumát. E gondolat sokkal inkább a Zsidókhoz írt levél 3:1-re utal, melynek Károli fordításában a vallásunk főpapja kifejezés szerepel, és ahol az eredeti tehát görög szövegben a homologia található, amely ugyanazt mondást, gondolást jelent. Tehát a szóban forgó élet, nem más, mint Jézus Krisztusban való élet. A Jézus Krisztusban való élet pedig, jóesetben könyv is lehet akár, de maradjunk meg a levélné (episztolé) a 2 Korinthus 3:3-alapján. Az igazi, eredeti könyv (Biblos) viszont nem más mint maga Jézus Krisztus.

Remélem erre gondolt a poéta, amennyiben nem, akkor nem szívesen futnék össze vele, de lehet hogy így se fog örülni annak, hogy kipellengéreztem a versét, vagy inkább kiteregettem a szennyesét. Azért szennyesnek nem mondanám, de még van hova fejlődnie.