Tegnap erősen rezignált állapotomban a metrón a búskomor arcok között ülve és a monoton robogás közepette,  megakadt a szemem egy ifjú hölgyön. Pontosabban azon, ahogyan a hölgy kedves és értelmes tekintete épp a hozzá lazán "dumáló" srácot figyelte, aki egyébként egy amolyan hétköznapi figura volt. Már régebb óta ismerhették egymást, mivel elég személyes dolgokról csevegtek. A fiúból szinte ösztönösen áradtak a szavak. Nem szerettem volna odafigyelni, de olyan kíváncsiság kerített hatalmába, hogy nem tudtam neki ellenállni. Így kívülről pusztán fültanúként, ha hitelt adtam volna a srác szavainak, nem tudtam  volna eldönteni, hogy egy görög félistent, vagy egy oscar díjas színészt hallok. Úgy tűnt, hogy ilyen rövid időn belül a fiú személyében a görög mitológia és hollywood metszete tárult fel a metró fülke nihiljében. Miközben próbáltam megérteni a jelenséget, megdöbbentem. Az értelmes ifjú hölgy tényleg úgy kezdett a sráchoz viszonyulni, mint ahogy valószínűleg Herkuleshez, vagy éppen Brad Pitthez tette volna, és egyáltalán nem igényelte azt, hogy valós dolgokról beszéljen neki a srác. A hölgy olyan volt, mint az a hercegnő aki a sárkánnyal cseveg addig, amíg el nem jön érte a hercege, hiszen ez aztán igazán izgalmas. Vajon ha eljön a hercege, nem lesz-e számára túl unalmas egy sárkány után? Egyáltalán várja-e még a hercegét ha a sárkány társasága számára ennyire vonzó? Fogalmazódott meg bennem a kérdés.

Egyébként mind a ketten élvezték egymás színjátékát. Csak éppen egyikük sem ismerte meg a másikat, de lehet, hogy nem is ez volt a céljuk. Különben is mi közöm az egészhez. Közben a cél állomásomhoz értem és archaikus mosollyal vetettem magam a sodródó tömegbe.