A kilences buszon állok és zötykölődök hazafelé, a jómód finom parfüm illata és a hajléktalanság bűze kavarog a levegőben. Egyébként egy elegáns vendéglőben tartott előadás meghívott vendége voltam, ahol jól éreztem magam, és az előadást követő eszmecserék is nagyon inspirálóak voltak, úgy érzem, az intellektuális elit tagja leszek nemsokára.

Eme kedves gondolatok közepette a bűz lassan, de a tüdőm legmélyéig hatolt, belőlem pedig keserű harag tört fel. A lusta iszákos hajléktalanokra ugyanúgy haragudhatnék, mint az aktuális kormányra, de nem rájuk haragszom, hanem az életre. Én nem kérek ebből a büdös sorsból, nem kérek abból a parfüm illatból, ami a nyomor bűzével vegyül. Egy szeretnék lenni a koszos hajléktalanok közül. Leszállok a kilences buszról és kérek egy hazai sört az egyik kőbányai kisboltban. Szeretném meghallgatni este a hajléktalanok énekét, hiszen egész nap az okos barátaim elképzeléseit hallgattam. Felcsendül a nóta: - gyere bodri kutyám, szedd a sátorfádat... A nóta hallgatása közben fura emlékek törnek fel belőlem.

Múltkor például a hármas villamoson úgy köszöntek el egy vak nénitől, akinek a lába mellett a kutyája kuporgott, hogy viszont látásra. A néni nevetett, és mondta, hogy ő ezt már megszokta, én viszont képtelen vagyok megszokni az utcán kiszolgáltatottan járó vakok látványát. 

Ebédszünetem volt, amikor egy ötvenév körüli, átlagosan szituált hölgy odajött hozzám és megkérdezte tőlem, hogy meg eheti-e az ebédem maradékát, nem tudom miért de én szégyeltem el magam és természetesen otthagytam neki a maradékot... akár az édesanyám is el lehetett volna.

Mikor a mellettem éneklő hajléktalan ahhoz a sorhoz ért, hogy: - megyünk egymás mellett, mintha nem ismernél, eszembe jutott, hogy az egyik ruandai barátomnak azt tanítottuk mi (egy felvidéki és egy szatmári), hogy mondja utánunk a következő mondatot magyarul: "vesszen Trianon!" Fogalma sem volt róla, mit jelent ez nekünk, de a lelkesedés mégis ráragadt... Valószínűleg nekünk sincs fogalmunk arról, hogy mi történt Ruandában 25 évvel ezelőtt...

Két idős néni beszélgetett a kettes metrón:

- Nemsokára úgyis itt a világvége

- hagyjad már harminc éve is ezt mondtátok.

- Az Astória megálló következik, szólalt meg a metrón a jólismert hang.

Fura egy párbeszéd volt, úgy tűnik nincs már több időnk a világ végére, eleget vártunk rá. Korunk el akar feledkezni az ideológiai gyökereiről, és ez bosszantó...

Erről jut eszembe, hogy az apokaliptikus történelemszemlélet, ugyan a korakeresztény közösségekre jellemző volt, úgy éltek, mintha minden pillanatban visszajönne a Messiás, de ez a látásmód folyamatosan elhomályosult az egyház és az állam összefonódása után. Ennek következtében az egyházra, mint Pétertől eredeztetett kősziklára, várt az a feladat, hogy megvalósítsa Isten Birodalmát a földön. A tizenkettedik században Joachim da Fióre a szentháromságtant a történelemre vonatkoztatta, az Ószövetség az Atya korszaka, A Újszövetség a Fiúé, és a tizenharmadik századra jövendölte a szellem korszakát, ezzel akarata ellenére megágyazva a reformációnak, csakúgy, mint a felvilágosodásnak, hiszen, mindkettő a fennálló renddel szemben a maga szellemi jogosultságát hirdette.

Bocsi bástya, nincsen százasod, annyi hiányzik a sörömhöz. A nóta már korábban elhalkult, csak éppen belefeledkeztem a gondolataimba, és nem vettem észre. Most itt áll előttem az előadó és természetesen méltó a fizetségére. Odaadtam neki a kért összeget, ő pedig soha végetnemérő ivószünetre ment.

Hűvös lett, hazamentem és a szobámban reagáltam azokra az üzenetekre és értesítésekre, amelyek az alatt az idő alatt érkeztek, amíg gondolkodtam. Hú de jó lenne kitenni egy minőségi fotót magamról az Instára, a Facebookra pedig egy „bölcs” idézetet. Semmit nem oldana meg, de legalább jobban érezném magam, az élet valósága elől menekülök egy olyan világba, ahol én vagyok a középpont, több száz idealizált barátom van és egyikünk sem bűzlik. Pihennem kell, holnap dolgozom.