Alapvetően a karizmatikus vezető olyan személy, akivel megéri jóba lenni, olyan képességei vannak, amelyek jobbá tehetik a társadalmunkat és az életünket is. 

A karizma fogalma a görög charisma kifejezésből származik, ami az Újszövetségben tizenhétszet fordul elő, és minden esetben olyan szellemi ajándékra vonatkozik, amelyet Isten szeretetből ad az emberek számára. Alapvetően az üdvösség is kegyelmi ajándék (Róma 5:15-17), de ezen felül olyan szellemi ajándékokat is említ Pál apostol az 1 Korinthus 12:9-11-ben, mint a bölcsesség és tudomány beszéde, hit és gyógyítás ajándéka, csodatevő erők, prófétálás, szellemek megítélése, nyelvek magyarázata és nyelvek nemeinek a megítélése. Ezeket az ajándékokat Isten haszonra, az egyház építésére adja az embereknek. 

A különleges, karizmatikus személyekkel kapcsolatos filozófia lényegében a 19.század elején került a köztudatba, olyan koncepciók mentén, mint Schelling zsenije, Hegel világtörténemi egyéniségei, vagy éppen Burckhardt történelmi nagyságai. A 19. század végén, a 20. század elején Max Weber a karizmatikus vezetőt a politikai hatalomgyakorlással összefüggésben tárgyalta. A karizmatikus vezetés esetében a politikai hatalmat nem a hagyomány, és nem is a bürokratikus racionalitás legitimálja, hanem a karizmatikus személy maga. 

Manapság ezek a megállapítások sokkal inkább azokra a befektetőkre illenek, akik felkarolják a start-up vállalkozásokat, bár semmiképpen nem szeretnénk kétsgbe vonni a karizmatikus politikai vezetők meglétét, különösen itt Magyarországon, de a demokratikus nyugati társadalmakban, kétségkívül a weber-i karizmatikus vezetők szerepét, valójában a befektetők vették át, erre megállapítására nyújtanak kíváló példát a Cápák. A Cápák olyan befektetők, akik ismerik a piaci viszonyokat, sikeres vállalkozók, lehet, hogy jókor voltak jó helyen, kétségkívül elhivatottak a munkájuk iránt, ezért az alkalmazottaik is hisznek abban a vízóban, amelyet képviselnek. Az ő esetükben talán érdemes bevezetnünk a neokarizmatikus jelzőt, hiszen a weber-i karizmatikus “leader” esetében az odaadás a vezető személye iránt nyilvánul meg, a neokarizmatikus leader esetében az általa képviselt és a szervezet jövő képének részét képező értékek és célok iránt.

Végezetül pedig térjünk vissza a keresztény karizmatikus vezetők és a cápák párhuzamára, hiszen Balogh Petya nem véletlenül nevezi magát angyal befektetőnek... A karizmatikus vezetők olyan emberek, akik stabilitást és bizonyos mértékű jövőképet adnak egy induló vállalkozásnak (gyülekezetnek). Céljuk az, hogy az induló, gyermeki állapotban lévő vállalkozások elérjék az érett férfiúságot, saját lábra álljanak és profitot termeljenek. Ha krízisbe kerül egy vállalkozás akkor jó esetben anyagilag megsegítik, amiképpen Isten is kegyelmet közvetít az egyház vezetőn keresztül. A keresztény karizmatikus vezetők az egyházat készítik fel a Messiás eljövetelére, a Cápák e világot próbálják élhetővé tenni. Mindenesetre az egyház és a vállalkozás is akkor működőképes, ha olyan emberek a tagjai, akik egy adott célért hivatásszerűen dolgoznak úgy, hogy a döntéseikért, tetteikért őszintén felelősséget vállalnak a Munkátatójuk előtt, bízva annak kegyelmében. De vajon a világi siker fontosabbá vált számunkra, mint az üdvösségünk? 

Az ember sokáig öntudatlanul szocializálódik, belenő egy adott nyelvi, társadalmi, földrajzi közegbe, amelyhez mindig is viszonyulni fog. Vannak, akik megutálják és megpróbálják elfelejteni - ők a "nagyvilágban" keresik majd a helyüket, és vannak, akiknek mindig az otthon felejthetetlen érzését fogja nyújtani. Ezek az adottságok később válnak identitássá, például amikor emiatt az embert atrocitások érik. Ilyenkor ugyanis, megpróbáljuk megvédeni azt a nyelvet, kultúrát és ezzel együtt azokat az embereket, akik az otthont biztosították számunkra. Határon túli magyarként az említett atrocitások az anyaországban élő magyar honfitársaimtól ugyanúgy érnek, mint a szlovák polgártársaimtól. Talán az előbbi mélyebben érint.

Magyarországon szlovák, Szlovákiában magyar vagyok. Szlovákul helytelenül ragozok és talán soha nem is tanultam meg rendesen. (Igen ez az én felelősségem és az én hibám, nem a tanáraimat okolom). Magyarországon, különösen Budapesten furcsán affektálok, többek között ezért is érzem, hogy nem tartozom ide. Mégis az évek során valamelyest rám ragadt a budapesti “szleng”, ezért a felvidéki magyar barátaim arra hívták fel a figyelmem, hogy “elpestiesedtem”.

Határon túli magyarként ezt a dilemmámat talán az integrálhatatlanság fogalmával tudom helyesen megragadni. Nyilvánvalóan fáj Trianon, de nem vagyok nacionalista, ugyanis, ha nem lett volna, akkor most nem az lennék, aki vagyok és nem fogalmaznám meg azt, amit most szeretnék. Ahogy felnőttem azt tapasztaltam, hogy a Felvidéken, de itt Budapesten is a különböző nyelvű és kultúrájú emberek teljesen jól elvannak egymással. Nem tartom jónak a múltban történő feszültségek jelenbeli radikalizálását. Egyébként is a globalizmus megkívánja a kölcsönös gazdasági együttműködést. Ennek az együttműködésnek pedig véleményem szerint a megértésre, empátiára is ki kellene terjednie. 

Ugyanakkor nem vagyok világpolgár sem. És talán a gazdasági-politikai alapú globalista ideológia ezt kívánná tőlem, de mégis az említett öntudatlan szocializáción túl hiszek egyfajta közös múltban, közös történelmi emlékezetben, annak minden terhével együtt, amelyben a dédapám és a honfitársaim dédapja együtt harcoltak ezért a hazáért. Közelebb áll hozzám az az ember, aki Radnóti Nemtudhatomját vagy Petőfi Alföldjét idézi, mint aki Rilkét, Goethe-t, Verlaine-t. Ugyanígy közelebb áll hozzám az, aki a Bibliából idéz, mint, aki a Koránból. Természetesen az embertársi szeretet az idegent ugyanúgy megilleti, mint az ismerőst.

“Integrálhatatlan” határon túliként, úgy érzem mégis az a feladatom, hogy jómagam integráljak. Budapesten a Felvidék szépségéről, Felvidéken Budapest lehetőségeiről beszélek. Mert bár a határt felsőbb hatalmak döntése miatt meg lehet húzni, de magyart a magyartól csak a közös múlt és a nyelv elfeledése választhat el, vagy éppen sajnálatos módon a “politikai” radikalizálódása. Mivel Felvidéken nőttem fel, ezért az ott kialakult furcsa kevert nyelvi közeg az otthonom. Nem kell nekem az idealizált Nagy-Magyarország.

Egy jól működő társadalomban az ember a helyén lenne, azt csinálná amit szeret azokkal lenne, akiket szeret, megbecsülve érezné magát egy közösség hasznos tagjaként és nem az irigység és a bizonyítási vágy hajtaná őt.

A vallási és nemzeti identitást kezdetben a globalizmus gazdasági alapon ásta alá. Mostanság az a tapasztalat, hogy a globalizmus, mint ideológia, azaz az egyetemes emberi jogok paradox módon nem érvényesíthetőek globálisan, minden kultúrában, legalábbis külső kényszer által nem. Vannak népek, akik inkább a biztosnak tűnő múltjukhoz ragaszkodnak, mintsem a bizonytalan jövőben reménykednek. Nem mindenki szeretné a pénz oltárán feláldozni a múltját és elveszíteni a kultúráját, és ezzel együtt az önképét.

Egy jól működő társadalomban az ember a helyén lenne, azt csinálná amit szeret azokkal lenne, akiket szeret, megbecsülve érezné magát egy közösség hasznos tagjaként és nem az irigység és a bizonyítási vágy hajtaná őt. Természetesen ilyen állapot soha nem lesz, de sokan inkább tartoznak egy rosszul működő regionális, nemzeti, vallási közösséghez, (mivel ez az otthonuk) mint az otthontalan egyetemes emberiséghez.

Condorcet életének hajnalán szükségét érezte annak, hogy felvázolja az emberiség történelmében kibontakozó emancipációt, azaz azt a folyamatot, hogy az emberiség hogyan jutott el a saját elidegeníthetetlen jogainak a tudatosítására és az egymással való egyenlőségre. Ennek a folyamatnak az egyik kulcsfontosságú állomása a könyvnyomtatás volt. Condorcet a könyvnyomtatáson túl még két fontos eseményt említ, az egyik Konstantinápoly elfoglalása a török által, a másik pedig az Európát Afrikával és Ázsia keleti részeivel összekötő kereskedelmi út.[1] Az előbbinek az volt a következménye, hogy a görög tudósok Itáliába menekültek, ez pedig felkeltette az ógörög nyelv és az antik világ iránti érdeklődést. Az utóbbi következtében pedig megújult Európa kereskedelme, valamint a nagy földrajzi felfedezéseknek köszönhetően „kitágult”[2] az európaiak számára a világ.

A reformációt és a könyvnyomtatást tulajdonképpen nem is lehet egymástól elválasztani, hiszen ez a két esemény egymást generálta. Condocet Luther érdemének tulajdonította azt, hogy rámutatott a pápa zsarnoki hatalmára, illetéktelenül tulajdonította magának a bűnbocsánat és annak árusításának a jogát. A mise valójában nem a szentek közössége, hanem mágikus művelet. A papi nőtlenség az egyház hatalomvágyából fakad valamint, hogy a gyónás által az emberek titkai ki vannak szolgáltatva az egyháznak. A könyvnyomtatásnak köszönhetően Luther kritikái egész Európában elterjedhettek. Ennek köszönhető, hogy Luther és a követői nem az albigensek, vagy Husz János sorsára jutottak.

Condorcet szerint az ész először a hataloméhes egyház fölött mondott ítéletet ezt követően pedig a királyok hatalmi túlkapásait vizsgálta felül. Mindenesetre a reformációnak köszönhetően kialakult a vallási tolerancia, amely tulajdonképpen a gondolatszabadság előzménye volt. A gondolkodást viszont meg kellett tisztítani a dogmatikus előítéletektől. Condorcet három olyan embert említ, akik ezt elősegítették: Bacon, Galilei és Descartes. Bacon fedezte fel a természet tanulmányozásának a helyes módszerét azaz, hogy hogyan kell használni a megfigyelést, a kísérletezést és a számolást. Galilei alapította az első olyan iskolát, amelyben a kísérletezésen és a számításon kívül minden eszközt filozófiai szigorral elvetettek. Descartes pedig arra tanította az embereket, hogy rázzák le magukról a tekintély igáját, és csak azt fogadják el tekintélynek, amit értelmük annak ismer el.[3] Condorcet szerint tehát ezek a főbb események előzték meg a forradalmak korát.

„Az emberi szellem még mindig nem volt szabad, de már tudta, hogy szabadságra született.”[4]

A rendi monarchiákkal szemben, az abszolutista monarchiák[1] működésén már érződött a filozófusok által alakított közvélemény hatása, és igyekeztek jogokkal ellátni a népet, de ez nem volt elég a „felvilágosult” emberek számára. Ebben a korban jutott el odáig az értelmiség, hogy felismerte azt, hogy az ember érző értelmes lény, aki képes következetesen gondolkodni, és erkölcsi fogalmakra szert tenni. Ennek köszönhetően a nép tudatában kezdett kialakulni az alapvető emberi jogok iránti vágy. Ezeknek az alapelveknek következtében pedig megszűnt az a különbség, hogy az emberiség egy része kormányzásra, a másik része pedig engedelmességre hivatott.

Az emberi nem végtelen tökéletesedését hirdető filozófusokkal[2] szemben Condorcet ebben a korszakban olyan törekvéseket is említ, amelyek nem vallották a töretlen haladás nézetét. Minden bizonnyal Hume szkeptikus filozófiára, valamint a szabadkőműves misztériumokra utal. Bár a kormányok megpróbálták enyhíteni, vagy késleltetni a forradalmakat, az „ész és a szabadság gyors diadala bosszút állt az emberiségért.”[3]

Condorcet szerint Amerika függetlenedése volt a történelem azon pillanata, amikor egy nép olyan alkotmányt és törvényeket alkotott magának, amelyek a legalkalmasabbak a boldogulásának az elősegítésére. Az amerikai forradalomnak a híre pedig átterjedt Európára, pontosabban Franciaországra, ugyanis ez volt az a hely, ahol a filozófusok a legtöbb valódi tudás birtokában voltak, ugyanakkor a nép legkevésbé volt szabad. Ez a forradalom teljesebb és egyben véresebb is volt, hiszen Condorcet szerint egy egész hibás rendszert kellett megreformálniuk. A társadalmi rendszerekre és a gazdaságra is ki kellett, hogy terjedjen[4].

Condorcet érdekes módon nem a filozófia elterjedésének és az emberi jogok kialakulásának tulajdonította az emberiség fejlődésének visszafordíthatatlanságát, hanem a könyvnyomtatásnak és a természettudományok fejlődésének[5]. Ezeknek köszönhetően az oktatáson és a művészeteken túl a mesterségek[6] is fejlődésnek indultak. Itt fogalmazza meg Condorcet talán a leginkább vitatott gondolatát, miszerint:

„A politika és az erkölcs terén tapasztalható minden eszme filozófiai tévedéseken alapul, ezek pedig természettudományi tévedésekkel kapcsolatosak.”

[7] Azt feltételezi, hogy amennyiben a természettudományos gondolkodásmódunk megszabadul a tévedéseitől, akkor ez vissza fog hatni a filozófiára, ezen keresztül pedig az erkölcsünkre és a társadalmi viszonyainkra. Ez a gondolat a platóni etikai intellektualizmussal[8] összeegyeztethető, viszont Pál apostol szavaival nem. Pál ugyanis azt állítja, hogy bár az ember tudja, hogy mi lenne a jó és akarja is azt, mégis képtelen megcselekedni, mert alapvetően az ember természete bűnös.[9] Ez az állapot egzisztenciális, nem pedig intellektuális hiba, ezért az erkölcsi változás nem az intellektuális fejlődétől, szintézistől várható, hanem a döntés általi hitbe-ugrástól.[10]

Condorcet a következő három pontban fogalmazza meg a jövővel kapcsolatos reménységeit. A nemzetek közötti egyenlőtlenség megszüntetése, az egyenlőség haladása egy népen belül és az ember valóságos tökéletesedése. Szerinte ugyani ezeknek a természet nem szabott semmiféle határt.

Végezetül pedig Karl Löwith megállapítására hívnám fel a figyelmet, miszerint Condorcetet követő néhány évtizeden beül olyan neves gondolkodók hirdetik a nyugat hanyatlását, mint Burckhardt, Nietzsche, vagy Dosztojevszkij, sőt mi több én Kierkegaardot és Spenglert is ide sorolnám. Mindannyian érzékelik a nyugati racionális ember elidegenedését önmagától és a világtól. Ezzel kapcsolatosan más-más javaslattal élnek ugyan, viszont azt mindannyian látják, hogy a történelem-filozófia lehet hogy a filozófus számára vigasz, viszont az emberiségnek másra van szüksége.

[1] II. Frigyes porosz király maga is kritikára bocsájtotta az írásait.

[2] Turgot, Price, Priestley

[3] 208. o.

[4] A franciák egyszerre támadják a királyok despotizmusát, a nemesek gőgjét, a papok vagyonát, valamint a hűbériséget. 211. o.

[5] Matematika, csillagászat, fizika, kémia, anatómia

[6] Ipar, építészet, gyógyszerészet, orvostudomány

[7] 228. o.

[8] Minden ember a jóra törekszik, viszont nem tudja, hogy mi a jó. Ezért kell a filozófiához fordulnia, hogy megismerje a jót. Condorcet ennél tovább megy és azt állítja, hogy mindenek előtt meg kell tanulnunk a helyes természettudományos gondolkodást, hogy jól tudjunk filozofálni.

[9] Róm.7:14-25

[10] Kierkegaard ezt a problémát nagyon szépen kifejti a Szorongás fogalmában, illetve a halálos betegségben.

[1] Marie Jean Antoine Nicolas de Condorcet: Az emberi szellem fejlődésének története, 166. o.

[2] A kereskedelem megélénkülése, amely új lendületet adott az iparnak, a hajózásnak, a művészeteknek és a tudománynak. 168. o.

[3] 185-187.o.

[4] 187. o.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a konzervativizmusról elsősorban, mint hajlamról, és csak másodsorban (következő blogbejegyzés), mint politikai programtól fogok értekezni. A kereszténység és a konzervativizmus kapcsolata nem lesz az írásom tárgya. Nagyban fogok támaszkodni viszont Oakeshott, Konzervatívnak lenni című esszéjére, ugyanis nemtitkolt célom, hogy bemutassak egy olyan, a konzervativizmussal kapcsolatos álláspontot, amely eddig talán nem ütötte meg az ingerküszöbünket.

Azért is tartom fontosnak a konzervatív hajlam működésének a megértését, mivel Oakeshott szerint az csupán másodlagos, hogy ezt a hajlamot milyen ideológiával, szent irattal próbáljuk alátámasztani. Külön figyelmet érdemelne annak a vizsgálata, hogy ezek a „szent” iratok miként befolyásolták a konzervatív hajlamot, de ezzel itt nem foglalkozunk. Oakeshott többek között következőképpen határozza meg az említett beállítottságot.

“A jól ismert emberi viszonyok és hűségen nyugvó kötődések előnyben részesítését a jövedelmezőbb kapcsolatok csábításával szemben, azt, hogy kevesebbre értékeljük a szerzést és a gyarapodást a megtartásnál, a meglévő ápolásánál és élvezeténél; azt, hogy a veszteség fölötti bánat erősebb az újdonság vagy az ígéret keltette izgalomnál.” 

Mivel a hirtelen történő nagy változás, a már meglévő javak veszteségével fenyeget ezért belátható az is, hogy a konzervatív beállítottság inkább az idősebbekre és azokra jellemző, akik felhalmozott értékekkel, (kapcsolati, anyagi, szellemi) rendelkeznek. A fiatalságnak ugyebár nincs annyi vesztenivalója, ezért bátrabban hoznak meg radikális döntéseket, a haladásra és újításra törekvő eszmék könnyebben magával ragadják őket. Ez a gondolat szinte magától értetődő, viszont annak a belátása, hogy a technikai forradalomnak és a különböző közösségi oldalaknak köszönhetően a fiatalságnak soha nem volt akkora befolyása a társadalomra, mint manapság további megfontolást igényelne. Ha már Oakeshott munkássága alatt helytálló volt az a megállapítása miszerint a konzervatív hajlam egyre gyengébb (a modern emberben), akkor ez mennyivel inkább érvényes a korunkra. Ezzel kapcsolatosan következőképp fogalmaz:

„Az egyik tevékenység lázasan igyekszik „up to date”-ebbnek tűnni a másiknál, s nemcsak gépkocsikat és televíziókat dobunk ki egyik napról a másikra, hanem erkölcsi és vallá- sos meggyőződéseket is. Szemünket a mindenkori legújabb modellre vetjük. Látni annyi, mint elképzelni, hogy mi lehetne annak a helyében, ami van, tapintani annyi, mint átalakítani.” 

A divat mindig az újszerűt preferálja, és az lesz a menő, aki halad a korral. Manapság inkább vagyunk divatosak, minthogy rendelkeznénk stílussal. Kétségkívül az esztétikai értelemben vett haladás kevésbé káros, mint az erkölcsi „haladás”. Amíg az előbbi a külsőnk változatosságát generálja, az utóbbi komoly etikai, társadalmi problémákat vet fel. Az inkább progresszív érzületűek pozitív előítélettel közelítenek az eljövendő ismeretlenhez, ezért a „szemüvegükön” keresztül a konzervatív hajlammal valami jobb felé való haladás meggátlója. Ugyanakkor vannak olyan konzervatív érzületeket, amelyek helyénvalók, és amelyek életünk részei, csak éppen nem reflektálunk rájuk. A konzervatív hajlam hangsúlyosabb működése a hobbi tevékenységek és az eszközhasználatokban is megfigyelhetők. Egy saját jegyzetekkel ellátott régi kiadású könyv sokkal közelebb áll hozzánk, mint a legújabb e-könyv. A horgászásból akkor is örömmel térünk haza, ha éppen nem fogtunk semmit. A konzervatív hajlam hangsúlyosabb működése a hobbi tevékenységek és az eszközhasználatokhoz hasonlóan a társas kapcsolatokban is megfigyelhetők.

A barátságot éltető hajlam például ilyen. Ez azt jelenti, hogy amíg az úr-szolga, eladó-vevő, felettes-beosztott viszonya érdek kapcsolat és benne a progresszív hajlam érvényesül, tehát ezeket a kapcsolatokat az egyén valamilyen cél, eredmény érdekében tartja fenn, nagy hangsúlyt fektetve ezek hasznosságára, addig a konzervatív hajlam inkább a barátságra, sőt mi több a házasságra jellemző. A barátságban ugyanis egymás társaságának az élvezetén alapul. Egy konzervatív hajlamú következőképpen vélekedne: inkább nevezem legjobb barátomnak azt, az anyagilag, társadalmilag hátrányosabb helyzetű személyt, aki a nehéz időkben segítséget nyújtott számomra, és ismer engem, mint azt az újonnan megismertet, akinek az anyagi és társadalmi helyzetéből fakadóan előnyöm származhatna. Inkább ragaszkodom ahhoz a nőhöz, aki egy életen át elkötelezte magát mellettem és ismeri, sőt képes kezelni a hiányosságaimat, mint ahhoz, aki lehet, hogy esztétikailag előnyösebb külsejű, így nagyobb társadalmi figyelmet (elismertséget) generálna számomra, viszont nem veszi arra a fáradságot, hogy megismerjen engem és így képtelen elköteleződni mellettem. Inkább vagyok egy felelős családapa, mint Don Juan.

A konzervatív hajlam tehát az életünk szerves része, és ennek erősítése manapság talán indokoltabb, mint Oakeshott életében volt. A következő blogbejegyzésben pedig azt fogjuk vizsgálni, hogy a konzervatív hajlam hogyan nyilvánul meg a politikai berendezkedésben.

Manapság, mikor a különböző mozgalmak, civil szervezetek megkérdőjelezik a fennálló hatalom legitimációját, szükségesnek látszik megvizsgálni azt, hogy mi az ami legitimálhatja az adott társadalom jogrendjét.

Hogy egy adott társadalom milyen jogrendet választ, az függ a metafizikai képétől, hiszen a jogrendet, valami jogon túli legitimálja. A teljesség igénye nélkül gondoljunk csak a hierarchikus, szomszédokat követő, erő által megvalósuló, kinyilatkoztatás alapján álló, észközösségen és így magából a törvényből fakadó jogrendek legitimációjára.

A liberális jogelmélet egyszerűen nem foglalkozik azzal, hogy mi az, ami megalapozza a jogrendet, Locke szerint magából a törvényből származik a tekintély. Hans Kelsen kantiánus befolyás alapján, deista világképéből fakadóan utasította el a személyes, „önkényes” isten létezését, és valamiféle alapvető norma meglétét hangsúlyozta.

Schmidtre, aki magát „faj” szerint tartotta katolikusnak az utókor a Führer (Hitler) ideológusaként tekint, nem véletlenül, hiszen a Führer hatalmát a teológia fogalomvilágával kívánta legitimálni. Míg Löwith azt állította, hogy a történelemfilozófia szekularizált üdvtörténet, addig Schmidt a politikai fogalmak teológiai gyökereire mutatott rá. Dosztojevszkij nagy inkvizítorával azonosuló Schmidt gondolatvilágának tömör összegzéseként Geréby György: Isten és birodalom című kötetéből idézek.

“A szuverén törvényhozóban azonosított, semmiből teremtő, a kivételes állapot elrendelésében a csodákra képes szuverén fogalma lehetőséget adott egy szekularizált istenkép bevezetésére. A vonzerőn nincs mit csodálkozni: ami a szentet és a profánt az egyházat és a világot egyszerre idézi fel egymás vonatkozásában, az akár az egész emberi történelmet egyesítő, egyetlen nagyívű és merész narratíva lehetőségét is sugallhatja, ideértve az üdvtörténetet és a végidőt.”

            Schmidt gondolkodásában kulcsszerepet játszott a kathekon (visszatartó) (2 Thesszalonika 2:6) értelmezése. Szerint ugyanis az Antikrisztust nem az egyháznak, hanem a politikai hatalomnak kell visszatartania, ebből az következik, hogy a fennálló hatalom, amely ugyebár Istentől származik (Róma 13:1), tudja fenntartani azt a rendet, amelybe egyszerűen képtelen fellépni az Antikrisztus. Schmidt éppen ezért azt a jogrendet tartotta kívánatosnak, amit a káosszal szemben határozott meg. Ebből következik, hogy gyűlölte a mozgalmakat. Állítása szerint ahhoz, hogy létrejöhessen egy tartós történelmi struktúra, a társadalom a következő feltételeknek kell, hogy megfeleljen

• Legyen jogalkotó képessége.
• Legyen retorikai képessége, hogy kialakíthassa a saját nyelvét.
• Legyen esztétikai képesség (a tér megszervezésére való képesség, események, ünnepek)
• végrehajtó hatlom. 

Schmidt teológiából eredeztetett gondolatai egyszerűen a helytelen istenképén buknak meg, amelyre Erik Peterson 1935-ben írt könyvében mutatott rá. Schmidt deista, „ateista teokráciájának” gyökere ugyanis a filozófia istenének, Arisztotelész interpretációjának a származéka. Tudniillik, minél közelebb van valaki, vagy valami az egyhez, annál rendezettebb és annál mozdulatlanabb. Ezzel szemben a diabolosz, szétdobálló az, aki ezt a mozdulatlan egységet képes megrontani.

Peterson a könyvében kifejti, hogy Isten nem egyeduralkodó vagy despota, hanem olyan egység, amely három személy: Atya, Fiú, Szent Szellem szeretetviszonyán alapul, (Nazianzi Gergelynél: perichoresis, körtánc, körbeáramló együttmozgás) és mivel viszonyuk már a teremtés előtt fennált, ezért a teremtett világban nem jöhet létre ennek a viszonynak a politikai leképződése. Illetve a Messiás eljövendő földi királyságában talán megvalósulhat. Peterson trinitológiája alapján, tehát a fennálló hatalom nem szakralizálható, és nem lehet más célja, mint a korántsem tökéletes észközösségen alapuló joguralom fenntartása.

„Úgy gondolom, hogy a szárazföldi tengerész típusos esete fordult elő. Nyilván a testnevelőtanárt a jó szándék, a kreativitás vezette, de ilyen esetekben érdemes azért a veszélyérzettel is összehangolni az eseménysort”

Kásler Miklós így véleményezte a vasalódeszkán online úszás órát tartó tanárt a Miniszteri percek 6. részében. https://www.facebook.com/watch/?ref=external&v=928020890999567. Akinek nem lenne világos a háttértörténet a következő oldalon megtalálja https://index.hu/belfold/2020/06/22/kasler_miklos_vasalodeszka-ugy_emmi/

Kásler Miklós fentebb említett talányos megfogalmazásával kapcsolatosan, az első olvasat alapján számomra a delphói jósda dodonai kétértelműsége vagy Hérakleitosz talányos magfogalmazásmódja vagy, hogy közelebbi példával éljek Merániai János, Regina occidere-je (A királynőt megölni nem kell félnetek...) méltán ismert gondolata jutott az eszembe. Mikor másodjára olvastam Kásler miniszter úr gondolatát a tornatanárról eszembe jutott a keresztény vallási és kulturális háttere ezért úgy vélem, hogy a fentebb említett megjegyzése egy ószövetségi másál lehet, kérem nézze el a kedves olvasóm, ha nem tudom pontosan meghatározni a magyar jelentését (gúnydal, példázat, tanítómese, akit érdekel itt bővebben: http://www.tyndalearchive.com/TABS/Gesenius/index.htm). Ezt követően pedig erős késztetést éreztem arra, hogy megvilágítsam ennek a gondolatnak, "másálnak" az értelmezési lehetőségeit.

A szárazföldi tengerész tipológiája talán nem szorul bővebb kifejtésre, elégedjünk meg azzal, hogy mind a ketten elvesztik a munkájukat, ha nem áll rendelkezésükre ahhoz szükséges elegendő mennyiségű víz.

Nem kell ahhoz morálfilozófusoknak lennünk, hogy belássuk azt, hogy a jószándékú ember bűne kisebb súlyú, mint annak, aki szándékosan, előre eltervezve követi el gaztettét. A gaztett jelen esetben a rossz példamutatás volt, hiszen arra ösztönözte a diákjait, hogy az ő példáját kövessék, ezzel kockára téve a testi épségüket. Ha tehát Kásler miniszter úr szerint a tanár jószándékú és kreatív volt, még abban az esetben is, ha „hülyeséget csinált” (a tankerület vezetője szerint) a bocsánat, nem pedig a megaláztatás jár neki.

Számomra viszont a legizgalmasabb kérdés az, hogy hogyan lehetett volna összehangolni az eseménysort a veszélyérzettel? Egyáltalán, ha ez sikerült volna a tornatanárnak, akkor nem került volna az állásába? Mert, ha ez így van, akkor legalább mi próbáljuk meg összehangolni az eseményeket a veszélyérzettel, legalábbis elméletben, hiszen ha gyakorlatban próbálnánk ezt meg és nem sikerülne, esetleg az állásunkat is elveszíthetjük.

A koronavírus miatt az egész országot befolyásolja egyfajta veszélyérzet, egyfajta „objekív” szorongás. Ehhez még a tornatanár is rátett egy lapáttal és az egyébként is aggódó szülők gyermekeit „akrobatikus” mutatványokra ösztönözte, ezzel felerősítve a veszélyérzetet. A kérdés tehát az, hogyan enyhíthette volna az egyébként is minket körül-lengő veszélyérzetet a tornatanár? Talán, ha nem használta volna a vasalódeszkát és a padlón úszott volna. Így viszont a munkáját végezte volna rosszul a lelkiismeretes tanár, hiszen nem tudta volna hitelesen bemutatni a mozgásformákat. A veszélyérzet kisebb, viszont a tornaóra hiteltelen lett volna. A „hatalom” ennyi erővel ezt is szóvá tehette volna. Néha az az ember érzése, hogy a felettesei csupán ürügyet keresnek arra, hogy eltávolítsák őt abból a pozícióból, amelyre mást neveztek ki.

Érdekes, hogy egyes események miként válnak kultúrtörténeti, morál és politikafilozófiai dilemmákká, sőt mi több olyan műalkotássá, performansszá, amely tulajdonképpen rólunk szól. „Mi magyarok vagyunk azok, akik egy vasalódeszkán próbálunk úszni csipsz és sör mellett” a globalizált "imperialista Európa" tengerében.

http://www.atv.hu/videok/video-20200622-civil-a-palyan-2-resz-2020-06-20

Nélküle

 A kereszténység csupán egy vallás a sok közül, különösen manapság mikor megannyi alternatíva kínálkozik arra, hogy megvalósítsuk önmagunkat. Az, hogy számos vallás létezik egyben azt is jelenti, hogy igazából egyetlen sincs az összes kitaláció, mondhatnám fantazma. Egyszerűen az emberi ész szórakozottságából adódik, hogy mítoszokhoz és babonákhoz folyamodik egyébként ez alól az ókori görögök sem voltak kivételek. Tudjuk, hogy a racionális filozófia kibontakozása ellenére is mítoszokban hittek és bálványokat imádtak, mindenféle áldozatokat mutattak be az isteneknek. Platón ugyan elég közel járt az igazsághoz, de az univerzális jó megpillantásakor nem ismerte fel saját magát. Elkéne jutnunk végre arra a szintre, hogy az ész maga az isten. Bolond lennék vallási törvényeknek alávetni magam és ezzel gyötörni a lelkiismeretemet. Egyáltalán mi az a lelkiismeret? Vallási rituálékkal megfertőzött ész és nem több. A lényeg az, hogy a mítoszokat már túlhaladtuk, az ész pedig győzött a hiedelmek, babonák felett. A tudomány fokozatosan tárja fel számunkra a még érthetetlen összefüggéseket. Jó úton halad az emberiség, nincs szükség a vallásra, a vallás a nép ópiuma. A vallás csupán arra alkalmas, hogy hamis közösségtudatot biztosítson, olyan kiszolgáltatott emberek számára, akik képtelenek önállóan gondolkodni. Az igazi közösség az észközösség, csak sajnos erre a tudatra egyre kevesebben jutnak el.

 Csodálva

Keresztény családban nőttem fel. Mindig arra tanítottak, hogy volt egy személy a történelemben, akit Jézusnak hívtak és nagyszerű dolgokat cselekedett az emberekkel. Isten fia volt és mindazt, aki hozzá folyamodott meggyógyította, valamint mindenkihez volt bátorító szava és senkit nem vetett el magától. Nem értették őt és ezért keresztre feszítették, az Atya viszont feltámasztotta Őt a harmadik napon, ezzel bizonyítva bűntelenségét és a mi bűnösségünket. Csodálatos ez a történet, mégis ez egyre nyomasztóbban hat rám, hiszen hiába csodálom ezt a nagyszerű történelmi személyt mindinkább azt érzem, hogy végtelen távolság van közöttünk. Ő nagyszerű és csodálatos, én pedig bűnös vagyok, képtelen vagyok megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket a családom a gyülekezetem és a Szentírás támaszt. Kétségbeestem és mivel őszinte igyekszek lenni magammal, be kell hogy valljam nem sokáig bírom ezt az ellentmondást. Egyszerűen képtelen vagyok bűnösen csodálni Őt, és egyben a jófiút játszani az emberek előtt. Nem bírom tovább ezt a képmutatást.

Követve

Atyám köszönöm, hogy nem hagytad az emberiséget magára, hanem a te Fiad földi életén, halálán és feltámadásán keresztül, minden egyes emberhez személyesen szólsz mégpedig azért, hogy visszanyerjed azt a bizalmat, amelyet igazából maga az ember tört meg. Úr Jézus, ugyan nem neked van életbevágó szükséged ránk és nem azért vetted magadra az emberi létformát egyszer és mindenkorra, hogy megszerettesd magad az emberekkel, hanem azért, hogy az Atya iránti szeretetedet és hűségedet megmutassad közöttünk és ezzel mutass példát számunkra. Mi pedig pontosan azért gyilkoltunk meg és kívántuk a kereszthalálodat, mert szeretted az Atyát. Azért gúnyoltunk és szidalmaztunk, mert képtelenek voltunk elviselni, hogy te nem a mi akaratunkat, hanem az Atya akaratát cselekszed. Hiába gyógyítottál, hiába űztél démont, segítetted a rászorulókat és cselekedtél megannyi jót, egyetlen „hibád” volt csak, hogy nem nekünk akartál megfelelni. Ha nekünk akartál volna megfelelni, valószínűleg a Seolban maradtál volna, de az Atya iránti engedelmességed bizonyítékaként az Atya feltámasztott téged a halálból és nemsokára vissza fogsz jönni, hogy megítéljed a világot. Én ezt szívből hiszem, és nap mint nap megvallom, sőt várom a megjelenésed. Köszönöm Jézus, hogy úgy szerethetem embertársaimat, hogy közben legfőképp neked tartozom felelősséggel, hiszen az Atya téged tett bíróul. Ez a felelősség pedig kellemes és örömteljes, hiszen a világ legjobb embere maga az Isten.

Ismerek egy költőt, aki arra vágyott, hogy másokkal is megismertesse magát, méghozzá az alkotásán keresztül. Nem azért, mert nem volt el a saját kis életszférájában, hanem azért, mert ezt az életszférát szerette volna megosztani másokkal is. Ezért tehát egy nagyszerű művet készített, viszont mielőtt az emberek láthatták volna, egy éleselméjű kritikus és egy túlbuzgó hölgy apró, de lényegi változtatásokat eszközölt benne. 

A költő, mivel elégedetlen volt azzal, hogy belerondítottak az ő tökéletes alkotásába ezért egyszerűen eltűnt, viszont minden igyekezetével azon volt, hogy az eredeti javítatlan művet ismerjék majd meg az emberek. Később az is kiderült, hogy nem csupán az alkotásban történtek változások, hanem az emberekben is.

 A “kijavított” mű közszemlére került, az emberek pedig elősször a művet úgy határozták meg, hogy ez a költő lényege, úgymond minden részletében a költőt magát ismerték fel.

A költő fülébe jutott ez a félreértelmezés és mivel nem akart személyesen megjelenni (valószínűleg úgy sem ismerték volna fel, legalábbis nem úgy, ahogy ő szerette volna azt), ezért a barátain keresztül (akikhez személyesen szólt) azt üzente, hogy ez a költemény nem ő maga, viszont a kellő időben meg fog ő is jelenni. Mivel nem értették meg a költő barátainak ezt az üzenetét,  és továbbra is a művet csodálták, ezért maga a költő jelent meg, természetesen inkognitóban, hogy nehogy felismerjék, hiszen ha felismerték volna, soha nem ismerhették volna meg őt igazán. Az inkognítóban lévő költő tanácsokat adott a mű értelmezésével és az emberek önértelmezésével kapcsolatosan. Mindenekelőtt azt, hogy az a műalkotás, amit látnak az nem az eredeti, és higyjék el azt, hogy az eredeti sokkal jobb. Az inkognítóban lévő költőnek nem akartak hinni, és megölték őt, hiszen, mint említettem az emberek is megváltoztak.

Az emberek ezt követően a csodálat helyett gondolkodni kezdtek a költeményről, és arra jutottak, hogy  tulajdonképpen az nem is valami isteni mű, hanem mindenkinek a saját értelmezését kell leszűrnie belőle, az emberi közösség pedig ennek az ítéletalkotásra való képességnek az egységében mutatkozik meg. A bírálók miután tudatosították az ítéletalkotásra való képességüket, több csoportra oszlottak. Volt aki úgy gondolta, hogy ír egy hasonló művet, volt aki azt gondolta, hogy ő azonos a költővel, volt aki olyannyira szételemezte ezt a művet, hogy semmi szépet sem talált benne, csupán logikai struktúrát. Voltak akik olyan messzire merészkedtek, hogy azt állították, hogy bizonyos időn belül a teljes művet képesek lesznek megérteni, és ekkor eljön a várva várt boldogság, hiszen ezt követően a művet képesek lesznek ők alakítani.

Nemsokára kiderült, hogy a meghalt költő feltámadott és megjelent. (Parúszia).

A kilences buszon állok és zötykölődök hazafelé, a jómód finom parfüm illata és a hajléktalanság bűze kavarog a levegőben. Egyébként egy elegáns vendéglőben tartott előadás meghívott vendége voltam, ahol jól éreztem magam, és az előadást követő eszmecserék is nagyon inspirálóak voltak, úgy érzem, az intellektuális elit tagja leszek nemsokára.

Eme kedves gondolatok közepette a bűz lassan, de a tüdőm legmélyéig hatolt, belőlem pedig keserű harag tört fel. A lusta iszákos hajléktalanokra ugyanúgy haragudhatnék, mint az aktuális kormányra, de nem rájuk haragszom, hanem az életre. Én nem kérek ebből a büdös sorsból, nem kérek abból a parfüm illatból, ami a nyomor bűzével vegyül. Egy szeretnék lenni a koszos hajléktalanok közül. Leszállok a kilences buszról és kérek egy hazai sört az egyik kőbányai kisboltban. Szeretném meghallgatni este a hajléktalanok énekét, hiszen egész nap az okos barátaim elképzeléseit hallgattam. Felcsendül a nóta: - gyere bodri kutyám, szedd a sátorfádat... A nóta hallgatása közben fura emlékek törnek fel belőlem.

Múltkor például a hármas villamoson úgy köszöntek el egy vak nénitől, akinek a lába mellett a kutyája kuporgott, hogy viszont látásra. A néni nevetett, és mondta, hogy ő ezt már megszokta, én viszont képtelen vagyok megszokni az utcán kiszolgáltatottan járó vakok látványát. 

Ebédszünetem volt, amikor egy ötvenév körüli, átlagosan szituált hölgy odajött hozzám és megkérdezte tőlem, hogy meg eheti-e az ebédem maradékát, nem tudom miért de én szégyeltem el magam és természetesen otthagytam neki a maradékot... akár az édesanyám is el lehetett volna.

Mikor a mellettem éneklő hajléktalan ahhoz a sorhoz ért, hogy: - megyünk egymás mellett, mintha nem ismernél, eszembe jutott, hogy az egyik ruandai barátomnak azt tanítottuk mi (egy felvidéki és egy szatmári), hogy mondja utánunk a következő mondatot magyarul: "vesszen Trianon!" Fogalma sem volt róla, mit jelent ez nekünk, de a lelkesedés mégis ráragadt... Valószínűleg nekünk sincs fogalmunk arról, hogy mi történt Ruandában 25 évvel ezelőtt...

Két idős néni beszélgetett a kettes metrón:

- Nemsokára úgyis itt a világvége

- hagyjad már harminc éve is ezt mondtátok.

- Az Astória megálló következik, szólalt meg a metrón a jólismert hang.

Fura egy párbeszéd volt, úgy tűnik nincs már több időnk a világ végére, eleget vártunk rá. Korunk el akar feledkezni az ideológiai gyökereiről, és ez bosszantó...

Erről jut eszembe, hogy az apokaliptikus történelemszemlélet, ugyan a korakeresztény közösségekre jellemző volt, úgy éltek, mintha minden pillanatban visszajönne a Messiás, de ez a látásmód folyamatosan elhomályosult az egyház és az állam összefonódása után. Ennek következtében az egyházra, mint Pétertől eredeztetett kősziklára, várt az a feladat, hogy megvalósítsa Isten Birodalmát a földön. A tizenkettedik században Joachim da Fióre a szentháromságtant a történelemre vonatkoztatta, az Ószövetség az Atya korszaka, A Újszövetség a Fiúé, és a tizenharmadik századra jövendölte a szellem korszakát, ezzel akarata ellenére megágyazva a reformációnak, csakúgy, mint a felvilágosodásnak, hiszen, mindkettő a fennálló renddel szemben a maga szellemi jogosultságát hirdette.

Bocsi bástya, nincsen százasod, annyi hiányzik a sörömhöz. A nóta már korábban elhalkult, csak éppen belefeledkeztem a gondolataimba, és nem vettem észre. Most itt áll előttem az előadó és természetesen méltó a fizetségére. Odaadtam neki a kért összeget, ő pedig soha végetnemérő ivószünetre ment.

Hűvös lett, hazamentem és a szobámban reagáltam azokra az üzenetekre és értesítésekre, amelyek az alatt az idő alatt érkeztek, amíg gondolkodtam. Hú de jó lenne kitenni egy minőségi fotót magamról az Instára, a Facebookra pedig egy „bölcs” idézetet. Semmit nem oldana meg, de legalább jobban érezném magam, az élet valósága elől menekülök egy olyan világba, ahol én vagyok a középpont, több száz idealizált barátom van és egyikünk sem bűzlik. Pihennem kell, holnap dolgozom.