Az ember egyik legfőbb vágya, hogy megértesse magát a másikkal. Ebből fakad az is, hogy az ember nem csupán közvetlen közlés által szeretne megnyilatkozni, hanem azt is szeretné, hogy a másik ember az általa értelmezett világba is belelásson, erre szolgál a művészet. Ahhoz, viszont hogy a műben ne csupán magunkat, hanem a költőt (poétát) ismerjük meg, először is hinnünk kell abban, hogy a költő létezik, másrészt pedig, hogy a költő mondani is szeretne az alkotása által valamit.
Ismerek egy költőt, aki arra vágyott, hogy másokkal is megismertesse magát, méghozzá az alkotásán keresztül. Nem azért, mert nem volt el a saját kis életszférájában, hanem azért, mert ezt az életszférát szerette volna megosztani másokkal is. Ezért tehát egy nagyszerű művet készített, viszont mielőtt az emberek láthatták volna, egy éleselméjű kritikus és egy túlbuzgó hölgy apró, de lényegi változtatásokat eszközölt benne.
A költő, mivel elégedetlen volt azzal, hogy belerondítottak az ő tökéletes alkotásába ezért egyszerűen eltűnt, viszont minden igyekezetével azon volt, hogy az eredeti javítatlan művet ismerjék majd meg az emberek. Később az is kiderült, hogy nem csupán az alkotásban történtek változások, hanem az emberekben is.
A “kijavított” mű közszemlére került, az emberek pedig elősször a művet úgy határozták meg, hogy ez a költő lényege, úgymond minden részletében a költőt magát ismerték fel.
A költő fülébe jutott ez a félreértelmezés és mivel nem akart személyesen megjelenni (valószínűleg úgy sem ismerték volna fel, legalábbis nem úgy, ahogy ő szerette volna azt), ezért a barátain keresztül (akikhez személyesen szólt) azt üzente, hogy ez a költemény nem ő maga, viszont a kellő időben meg fog ő is jelenni. Mivel nem értették meg a költő barátainak ezt az üzenetét, és továbbra is a művet csodálták, ezért maga a költő jelent meg, természetesen inkognitóban, hogy nehogy felismerjék, hiszen ha felismerték volna, soha nem ismerhették volna meg őt igazán. Az inkognítóban lévő költő tanácsokat adott a mű értelmezésével és az emberek önértelmezésével kapcsolatosan. Mindenekelőtt azt, hogy az a műalkotás, amit látnak az nem az eredeti, és higyjék el azt, hogy az eredeti sokkal jobb. Az inkognítóban lévő költőnek nem akartak hinni, és megölték őt, hiszen, mint említettem az emberek is megváltoztak.
Az emberek ezt követően a csodálat helyett gondolkodni kezdtek a költeményről, és arra jutottak, hogy tulajdonképpen az nem is valami isteni mű, hanem mindenkinek a saját értelmezését kell leszűrnie belőle, az emberi közösség pedig ennek az ítéletalkotásra való képességnek az egységében mutatkozik meg. A bírálók miután tudatosították az ítéletalkotásra való képességüket, több csoportra oszlottak. Volt aki úgy gondolta, hogy ír egy hasonló művet, volt aki azt gondolta, hogy ő azonos a költővel, volt aki olyannyira szételemezte ezt a művet, hogy semmi szépet sem talált benne, csupán logikai struktúrát. Voltak akik olyan messzire merészkedtek, hogy azt állították, hogy bizonyos időn belül a teljes művet képesek lesznek megérteni, és ekkor eljön a várva várt boldogság, hiszen ezt követően a művet képesek lesznek ők alakítani.
Nemsokára kiderült, hogy a meghalt költő feltámadott és megjelent. (Parúszia).
