Jób feddhetetlen, igaz, istenfélő és bűngyűlölő volt. Alapvetően szelíd, de ha szükségét érezte határozott és kemény jellemű volt.  Jób tisztelte ősei hagyományát. Ezért minden igyekezetével azon volt, hogy azt a szövetséget, amelyet az Isten kötött Noéval, megtartsa. Minden nap korán reggel ébredt, hogy áldozatot mutasson be az Istennek. Talán ennek a következményeképpen vált áldott emberé, semmiben sem szenvedett hiányt. Egyvalamire viszont nagyon vágyott a szíve mélyén, az Isten hangjának a meghallására, azt ugyanis még sohasem tapasztalta meg. De nem valami misztikus belső hanggként, hanem úgy, ahogyan azt Noé hallotta.

Egy nap a reggeli áldozat bemutatása után megpihent. Egyedül volt, gyermekei az elsőszülött bátyjuknál vendégeskedtek. Ökreit, szamarait, tevéit és juhait pedig a szolgái őrizték. A felesége ugyan otthon volt, viszont éppen valami háztartási üggyekkel foglalkozott. 

 Jób a  magányos órájában hirtelen kételkedni kezdett (később, amikor visszagondolt erre a pillanatra, maga sem tudta megmondani, hogy miért tette ezt) saját maga és Isten valós létezésében is, és az alábbi kérdések vetődtek fel benne: Ki is vagyok én valójában? Miért cselekszem mindazt amit teszek? Tényleg létezik-e Isten vagy a véletlen kiszámíthatatlan tengerén hánykolódunk? Egyátalán ennek az egész létezésnek van-e valami értelme vagy esetleg célja?

 Ahogy buzgón gondolkodott, rájött arra, hogy bár létezésében kételkedhet ugyan, viszont abban már nem, hogy aki kételkedik, az ő maga, hacsak Isten nem egy csalóka démon, aki a létezés illúzióját tartja fenn számára. Most, hogy megtalálta ezt a legbiztosabbnak látszó pontot „elindult“, hogy ésszel tételezze Isten létezését, vagy nemlétezését. Nem lételméletet kívánt alkotni (ezt a szórakozást másoknak hagyta meg), hanem a történelemfilozófiával próbálkozott, remélve, hogy az egész mögött nem valami gonosz démonra bukkan, aki csak áltatja őt, mert akkor tüstént abbahagyja a mindennapi áldozat bemutatást, és szakít ősei tradíciójával. Miután túllépett önmagán, megállapította, hogy isten létezése a természet rendjéből (már ha tényleg rend az, amit tapasztalunk és nem az elménk kívánja rendként hiposztazálni) feltehető ugyan, de ha az emberek sorsára tekint csupán sokféleséget és céltalanságot lát. Nyilvánvaló, hogy a természeti törvények csak számunkra bontakoznak ki, az állatok ösztönszerűen élnek benne, és ezekre a törvényekre nem reflektálnak. Jób magában meg is jegyezte - bárcsak lenne valaki aki feltárná ezeket a törvényeket és a kutatásaival arra törekedne, hogy az emberiség javát szolgálja és isten sokféle bölcsességét feltárja. Ahogy tovább morfondírozott felvetődött benne az a kérdés, hogy vajon az emberiség történelmének van-e valami célja? Mert ha az emberiség történelmében nem talál célt, akkor a természeti törvények felismerése is hiábavaló. Ha a véletlenek irányítják életünket akkor semmi értelme az egésznek, jobb a nem létezés, (egyáltalán miért van valami és miért nem inkább a semmi?) Tovább lépve ezen a triviális gondolaton, úgy döntött, hogy hasonlóan a természeti törvényekhez, megkísérel törvényszerűséget belevetíteni a történelembe is. Bár látta ennek alaptalanságát, mégsem tudta ezt nem megtenni, hiszen a vígasztalan véletlenbe mégsem bízhatott. Különbenis ha már gondolatilag idáig elmerészkedett nem tehette ezt már meg-nem-történté, az út elején visszafordulni gyávaság lenne, és ha valakit, akkor ő tnem ilyen fából faragták. Nagyot sóhajtott tehát és egy abszolút pillantást vetett a történelemre, hátha így az egész értelmet nyerhet.

Alapvetésként megállapította, hogy a természetbe és a történelembe is mi vetítjük bele az értelmet, viszont ha ezt a rendet mi vetítjük bele, akkor az ebben meglévő értelem maga az isten lenne? Úgy tűnik a történelem isten folyamatos lassanként feltárulkozó kinyilatkoztatása és isten igazából rajtunk keresztül fedezi fel a saját munkájának törvényszerűségeit, úgy, hogy közben a szabadságunkat is meghagyja. Pontosabban egyedül azokon az individuumokon keresztül ismeri meg a tőle ideiglenesen különböző teremtett világot, és társadalmat, akik képesek az egészre reflektálni, abszolút pillantást vetni. De akkor ki vagyok én és ki az isten..., illetve ez alapján úgy tűnik, hogy az isten az emberiség történelmében tett folyamatos kinyilatkoztatásában ragadható meg, nem pedig a maga objektivitásában, hiszen ha objektíven létezne isten akkor mi nem lennénk szabadok, hiszen mindenhatóságából fakadóan, mindent előre tudna, és előre determinálna. Ha pedig a szabadság illúzióját hiteti el velünk, akkor nem nevezhető jónak, hanem sokkal inkább egy gonosz démonnak. Az emberiség és köztük én is létezem, tehát....

 Éppen amikor lezárta volna a gondolatmenetét, hírtelen négy szolgája négy különböző, de hasonlóan szörnyű hírt hozott neki. Jób teljesen elfelejtette az előbb felvázolt gondolatmanatét.