Kedves olvasóm, ismét a figyelmedet szeretném felkelteni, méghozzá egy olyan témával, amely valamelyest mindannyiunkat érint. Biztos vagyok benne, hogy te is tisztában vagy azzal, hogy az Isten létezéséről szóló viták végigkísérték a történelmünket és manapság is éppen olyan aktualitásal bírnak, mint bármikor máskor, ugyanis a monoteista és az ateista világ folyamatos polémiát folytat egymással.

Jelen állás szerint a tudományos ismerettel felvértezett intellektuális világpolgárság áll nyerésre a konzervatív begyöpösödött szűk látókörű fundamentalista monoteistákkal szemben. Hiszen inkvizícióra már nincs lehetőség, de terrorizmusra sajnálatos módon van.

De mielőtt homályos fogalmaimmal közhelyek puffogtatásába fognék bele, szeretném tisztázni az alapvető fogalmi félreértéseket. A monoteista vallások közül a zsidó és a keresztény hitet veszem alapul és csak írásom legvégén említem meg az iszlámot.

Éppen ezért vizsgáljuk meg a hit szavunkat a Biblia kontextusában az eredeti héber, valamint görög szövegben, hiszen számtalanszor rossz szövegkörnyezetbe illesztjük bele és ahelyett, hogy a meggyőződésünket fejeznénk ki, éppen az ellenkezőjét tesszük, például az ilyen mondat elhangzásakor: Azt hiszem, de nem vagyok biztos benne. A Biblia héber szövege erre a kifejezésre az aman szót használja ami elsősorban egy biztos alapra való támaszkodást jelent. Az ógörög nyelvben, ami ugyebár az Újszövetség nyelve pedig a pisztisz szó jelöli a hit fogalmát, ez pedig elsődlegesen bizalmat jelent.

Az Ószövetség számos példát ír le arra, amikor a zsidó népet az Istenre való hagyatkozása mentette meg, tehát számukra nem Isten létezése volt a kérdés. Ebből adódik az, hogy nem Isten létezésére támaszkodtak hanem magára Isten személyére. Vagy segítségül hívták őt vagy pedig elfelejtkeztek róla. Az Ószövetségben nem volt nyilvánvalóan kijelentve Isten szeretete. Isten szeretete az Újszövetségben Jézus Krisztus megtestesülésében kereszt halálában és testben való föltámadásában jelentetett ki, pontosabban Isten Jézus Krisztusban mutatta meg azt, hogy annyira szereti az embereket, hogy értük képes feláldozni saját fiát. Pontosan ezért az Újszövetségben nem az Isten létezésébe vetett hit a lényeges, hanem Jézus Krisztus engesztelő áldozatába vetett hit az. Hiszen ekkor érti meg az ember azt, hogy ha Isten saját fiát feláldozta azért, hogy megmeneküljön a kárhozattól, akkor ebben a személyben teljes mértékben bízhat, hihet. Tehát számos példa van arra, hogy az emberben az Istenbe vetett bizalom jön létre elősször és ebből következik Isten létezésének az evidenciája. Sajnálatos módon éppen a zsidó nép példa arra hogy Isten létezésének evidenciájából nem következik a benne való bizodalom is. Tehát amikor azt mondják, hogy hiszem ha látom jogosan lehet a kedves olvasóm szkeptikus.