Sziszüphosz maga előtt görgeti a követ, mielőtt viszont a kővel felérne a hegy tetejére, a kő visszagurul a Tartaroszba.

     Az istenek ítélete sújtotta Sziszüphoszt, mivel megvetette őket és kifecsegte titkaikat, a halált pedig egy csellel megkötözte. Sziszüphosz igazi esztétikus alkat volt, szerette a világot és szeretett élni a vágyai  szerint. Most pedig szenved, de nem pusztán a fáradság gyötri őt, hanem a hiábavaló munka tudata is. Ebben a hiábavaló gyötrődésben a lelke talán még a testétől is jobban elfárad, de tragikus sorsában mégis van egy kevés idő, mikor kő nélkül sétál le a pokol felé, és "ekkor boldognak kell képzelnünk őt." Sziszüphosz ebben a pillanatban halkan nevet a sorsán. Tudatosította az örök szenvedését, de most mégis boldog mert a kő, amiért lemegy a pokolba csakis az övé. Nevetésével áll bosszút a sorsán, így győzi le azt és vele együtt az isteneket is. Ez a kacaj a szellem magányos, gúnyos nevetése. A kacaj egyre hangosabban rezonál a pokol felé vezető úton a Tartarosz holt lelkeivel, és őrült káoszba torkollik. A káosz akkor hág a tetőfokára, mikor a pokol mélyén, Sziszüphosz újra megragadja a követ. Ez a szellem szolgaként tekint Sziszüphoszra, az istenekre és a saját sorsára is.

A bölcs ember, aki a kősziklára építette az ő házát

Egy kő zuhan le az égből, amihez kéz nem ért. Ez a kő nem a hegyről gurul alá, hiszen sohasem görgették fel azt oda. A sorsot, Sziszüphoszt és a poklot is összezúzza. A legtöbb ember tudta ugyan, hogy ez a kő létezik, de nem hitték, hogy valaha meg fogják látni. Sziszüphosz nap mint nap szembesült sziklájával, és annak nyomasztó terhével, ez a szikla viszont hirtelen tűnik fel és minden eddigi elképzelést, világrendet összedönt. Mindezt azért, hogy erre épülhessen egy olyan világ, ahol a kacaj nem a sors fölötti gúnyos nevetést, hanem olyan örömöt fog jelenteni, amely a szabadság folyamatos megújulásából fakad.

A bölcs építőmester, nem görgeti a sziklát, hanem arra építi a házát, még akkor is ha Sziszüphosz számára ez érthetetlen, mivel ez már nem a determinisztikus fátum, hanem olyan munka, amely könnyű és gyönyörűséges.

Annak érdekében, hogy a feltett kérdést valamelyest megvilágítsam, három olyan élethelyzetet ragadnék meg, amelyek hasonlóak ugyan, de főszereplőik bensőleg másképpen élik át az adott pillanatot.

Előhang

Manapság:

1. Manapság ilyenre nincs példa.
2. A fiú nem olvas könyveket és nem jár könyvtárba.
3. Ha olvasna is, nem lesz szerelmes.
4. Ha szerelmes lenne, nem tudna uralkodni magán.
5. Ha tudna uralkodni magán, végül nem merné megszólítani a lányt, marad a csetelés.
6. A net viszont mellőzi a közvetlen viszonyt, nesze neked romantika...

Esztétika

A csábító

A fiú visszaemlékezése:

Nem gondoltam volna, hogy a mai nap különlegesebb lesz a többinél. Habár nem azok után a könyvek után mutatott érdeklődést, amelyek engem érdekelnek, sőt mi több mikor tekintetünk találkozott megvetést véltem felfedezni szemeiben. Nincs is jobb kihívás, egy hiú lány meghódításánál, aki semmibe vesz engem. Különösen azért örülök, mert próbára tehetem magam. Ezért ha legközelebb összefutunk, eljátszom a tudatlan, sajnálatra áhítozó szerepét, csak azért hogy kedveskedjek hiúságának. Szerintem ez meg is alapozhatja találkozásaink gyakoriságát. Olyan talpnyalója leszek, aki mindig a szépség illúziójába fogja ringatni őt. Amikor pedig már úgy fogja érezni, hogy teljesen felettem áll hirtelen megszakítom vele a kapcsolatot és ekkor fog kiderülni, hogy mennyire függött az én csalóka beszédeimtől. Kitartó keresésére válaszul féltékennyé teszem, más lányokkal fogok csevegni, úgy hogy ez tudomására jusson. Ennek következtében a hiúsága miatt, letagadja a tőlem való függését, de egy jól megszervezett est után szerelmet fog vallani abban a tudatban, hogy általam önmagát szerethesse tovább, én viszont már nem szerepelek többé, ő pedig mindent meg fog tenni szavaim puszta hallgatásáért is. És megfogja cselekedni, azt amit én kívánok tőle.

Etika

A büszke

A férfi visszaemlékezése:

Nem értem, hogy történhetett ez velem, hiszen már van jegyesem. Nem értem, hogy miért volt számomra a lány pillntása ennyire vonzó, holott sohasem érdekeltek azok a lányok, akik szeretik a könyveket. Talán az eljegyzés annyira simán, magától értetődően történt, hogy minden izgalmat mellőztünk, csak a közös együttélés és a családalapítás lebegett és lebeg most is a szemünk előtt. A munka miatt az érzelmekre sajnos már nincs időnk. De miért, pont így kell szembesülnöm ezzel? Az egyik lányba szerelmes, a másik iránt pedig hűséges vagyok. De a hűség mégiscsak fontosabb, talán a szerelem követni fogja. Ha esetleg nem követné, akkor sem hagyom el, mivel erkölcsösnek tartom magam, és manapság ez nagy érték. Végül is jelenleg szeretem a jegyesem, legalább is örülök annak, hogy lesz egy olyan személy az életemben akiben láthatom a saját erkölcsi tartásomat, ezért ha a házasságot meg is bánnám a jövőben, azt azért nem hagyhatom hogy az önigazolásom, - amely magasabb rendű, mint a kor bevett irányvonala, odavesszen. Álláspontom szerint a házasságot akkor is meg kell őriznünk, ha egyébként teljesen elidegednénk egymástól. A társadalom fennmaradása megkívánja, hogy családban éljünk, ennyit igazán megér a szerelem, mint Iphigénia feláldozása azért, hogy nemzetünk fennmaradjon.

Hit

A hűséges

A férj visszaemlékezése:

Nap mint nap látom az embereket, és szomorkodom miattuk, viszont nagy öröm volt számomra, hogy egy kedves fiatal lány a könyvtárban rámpillantott, ( tehát ezek szerint még jó fizikai állapotban vagyok). Bár pillantása nagyon kedves volt, ugyanakkor nem jelentett számomra kihívást, na persze nem azért, mert elvesztettem volna férfiasságomat, hanem azért, mert szeretem a feleségemet és úgy gondolom, hogy pontosan emiatt vagyok igazán férfi. Viszont akire mindketten nagyon vágyunk, még nem adatott meg nekünk, ugyanis feleségem meddő, de ez arra ösztönöz engem hogy még inkább kitartsak feleségem mellet. Persze nem az egymás iránti sajnálatunk köt össze minket, hanem a kölcsönös törődés, és a gyermek áldásba vetett hitünk ad értelmet a mindennapjainknak. Természetesen vannak nézeteltéréseink és nem mindig kedveljük egymás társaságát, de ilyenkor arra gondolok, hogy ha Isten így viszonyulna hozzám, akkor halott lennék. Egyébként az Ő szempontjából valószínűleg sokkal elviselhetetlenebb lehetek, mint a feleségeméből, ennek ellenére Isten a lehető legnagyobb áldozatot hozta azért, hogy kapcsolatba kerülhessen velem. Ilyenkor aztán eltölt az Isten iránti szeretet és képes lennék az életemet adni a feleségemért.