Az ember sokáig öntudatlanul szocializálódik, belenő egy adott nyelvi, társadalmi, földrajzi közegbe, amelyhez mindig is viszonyulni fog. Vannak, akik megutálják és megpróbálják elfelejteni - ők a "nagyvilágban" keresik majd a helyüket, és vannak, akiknek mindig az otthon felejthetetlen érzését fogja nyújtani. Ezek az adottságok később válnak identitássá, például amikor emiatt az embert atrocitások érik. Ilyenkor ugyanis, megpróbáljuk megvédeni azt a nyelvet, kultúrát és ezzel együtt azokat az embereket, akik az otthont biztosították számunkra. Határon túli magyarként az említett atrocitások az anyaországban élő magyar honfitársaimtól ugyanúgy érnek, mint a szlovák polgártársaimtól. Talán az előbbi mélyebben érint.

Magyarországon szlovák, Szlovákiában magyar vagyok. Szlovákul helytelenül ragozok és talán soha nem is tanultam meg rendesen. (Igen ez az én felelősségem és az én hibám, nem a tanáraimat okolom). Magyarországon, különösen Budapesten furcsán affektálok, többek között ezért is érzem, hogy nem tartozom ide. Mégis az évek során valamelyest rám ragadt a budapesti “szleng”, ezért a felvidéki magyar barátaim arra hívták fel a figyelmem, hogy “elpestiesedtem”.

Határon túli magyarként ezt a dilemmámat talán az integrálhatatlanság fogalmával tudom helyesen megragadni. Nyilvánvalóan fáj Trianon, de nem vagyok nacionalista, ugyanis, ha nem lett volna, akkor most nem az lennék, aki vagyok és nem fogalmaznám meg azt, amit most szeretnék. Ahogy felnőttem azt tapasztaltam, hogy a Felvidéken, de itt Budapesten is a különböző nyelvű és kultúrájú emberek teljesen jól elvannak egymással. Nem tartom jónak a múltban történő feszültségek jelenbeli radikalizálását. Egyébként is a globalizmus megkívánja a kölcsönös gazdasági együttműködést. Ennek az együttműködésnek pedig véleményem szerint a megértésre, empátiára is ki kellene terjednie. 

Ugyanakkor nem vagyok világpolgár sem. És talán a gazdasági-politikai alapú globalista ideológia ezt kívánná tőlem, de mégis az említett öntudatlan szocializáción túl hiszek egyfajta közös múltban, közös történelmi emlékezetben, annak minden terhével együtt, amelyben a dédapám és a honfitársaim dédapja együtt harcoltak ezért a hazáért. Közelebb áll hozzám az az ember, aki Radnóti Nemtudhatomját vagy Petőfi Alföldjét idézi, mint aki Rilkét, Goethe-t, Verlaine-t. Ugyanígy közelebb áll hozzám az, aki a Bibliából idéz, mint, aki a Koránból. Természetesen az embertársi szeretet az idegent ugyanúgy megilleti, mint az ismerőst.

“Integrálhatatlan” határon túliként, úgy érzem mégis az a feladatom, hogy jómagam integráljak. Budapesten a Felvidék szépségéről, Felvidéken Budapest lehetőségeiről beszélek. Mert bár a határt felsőbb hatalmak döntése miatt meg lehet húzni, de magyart a magyartól csak a közös múlt és a nyelv elfeledése választhat el, vagy éppen sajnálatos módon a “politikai” radikalizálódása. Mivel Felvidéken nőttem fel, ezért az ott kialakult furcsa kevert nyelvi közeg az otthonom. Nem kell nekem az idealizált Nagy-Magyarország.